ZENEÓRA

Bach: Brandenburgi versenyek

1717-23-ig Bach Köthenben szolgált Leopold August anhalt-kötheni herceg zenekaránál, mint karmester. A herceg nagyon megbecsülte és igen magas fizetést kapott. Köthenben szinte semmi más dolga nem volt Bachnak, mint vezetni a zenekart és komponálni. Korábban szinte csak templomi zenét írhatott, itt viszont, mivel világi szolgálatba lépett, új műfajokban is kipróbálhatta magát. Itt született zenekari, kamara és billentyűs hangszerre írt műveinek jó része.

Amikor Christian Ludwig brandenburgi őrgróf megrendelte Bachtól a brandenburgi versenyeket, valószínűleg már készen voltak, sőt minden bizonnyal a kötheni zenekar elő is adta őket. Bach gondosan lemásolta, sőt még szokatlanul aprólékos előadási jelekkel is ellátta a partitúrákat, majd illő szöveges ajánlással elküldte az őrgrófnak. Brandenburgban azonban valószínűleg sosem adták elő a műveket, mivel a brandenburgi zenekar képességeit és létszámát erősen meghaladta a művek színvonala.

A sorozat legfőbb jellegzetessége a hangszerelés:  

♪ 2. F-dúr brandenburgi verseny (BWV 1047)

A 2. brandenburgi versenyben minden idők egyik legnehezebben játszható trombitaszólamát írta le Bach. A szólam nehézségét a rendkívüli magassága okozza, ez ugyanis az egyetlen olyan barokk mű, amelyben magas F-hangolású trombita szerepel. A trombita az egyike azoknak a hangszereknek, melyek felépítésükben és játéktechnikájukban a legtöbbet változtak az évszázadok folyamán. A barokk trombita csőhosszúsága majdnem kétszerese volt a mainak, és a hangszer F-hangolású változata még külső megjelenésében sem hasonlít rá: a vadászkürt mintájára kör alakban, többszörösen csavart formája volt.

A legfontosabb különbség azonban nem a méret, hanem a játéktechnika megváltozása volt. A barokk natúrtrombitán elsődlegesen csak az úgynevezett natúrhangok, vagyis az alaphang természetes felhangjai voltak játszhatók. Minél erősebben fújták, annál magasabb felhang (minden hangszer, illetve az emberi test is rezgést bocsát ki, és a rezgés következtében jönnek létre a felhangok) szólalt meg.

Ott, ahol már eléggé közel estek egymáshoz a felhangok, a szükséges közbeeső hangokat a felhangok mélyítésével hozta létre a játékos, az ajakmozgás segítségével. Ez rengeteg gyakorlást és ügyességet kívánt, ezért a barokk kor egyik legmegbecsültebb és legfizetettebb zenészei a trombitások voltak.

Míg ma jóformán csak a trombitát halljuk a 2. brandenburgi versenyben, a korabeli megszólaláskor mind a négy hangszer egyformán érvényesült mai trombitákhoz képest, mivel a barokk trombitának jóval kisebb és lágyabb hangja volt.

Tételek:

I. (Allegro)

II. Andante

III. Allegro

Ez a mű valódi concerto grosso, az együttessel szemben álló concertino trombita, fuvola, oboa és hegedű, illetve a középső tételben fuvola, oboa, hegedű és gordonka kvartettjéből tevődik össze.

A lassú tétel négy szólóhangszerét csembaló continuo kíséri, ez tehát tulajdonképpen nem is concerto-muzsika, hanem nemes és bensőséges kamarazene.

♪ 3. G-dúr brandenburgi verseny (BWV1048)

I. (Allegro)

II. Adagio – feltehetőleg. Lásd feljebb.

III. Allegro

Vonós kamarazenekar adja elő. Ehhez a műhöz Bach nem írt lassú tételt, a két gyors darabot két akkord rövid „pihenőjével” kapcsolta össze; feltehető azonban, hogy a hangversenymester rögtönzött hegedűszólót játszott ezen a helyen.

Az első tétel (amelyet a mester 1729-ben, Lipcsében írt 174. kantátájának bevezetőjéül is felhasznált) a motivikus munka sokszor emlegetett mintaképe: úgyszólván egyetlen egyszerű dallam- és ritmusképlet az a sejt, amelyből a folyondárszerűen kígyózó, minden részletében logikusan összefüggő, rugószerűen táguló zenei anyag kifejlődik.

A 12/8-os metrumú zárótétel, amellett, hogy tipikus koncert-finálé, nem nélkülöz bizonyos táncos jelleget sem.

♪ 5. D-dúr brandenburgi verseny (BWV 1050)

I. Allegro

II. Affettuoso

III. Allegro

A concertinót ezúttal fuvola, hegedű és csembaló alkotja, a billentyűs hangszer azonban — hangszínbeli adottságainál fogva még külön is kiemelkedik ebből az együttesből. A zenetörténelem első csembaló/billentyűs versenyének is nevezik.  A csembaló számára Bach ezúttal valóban rendkívül jelentős és mutatós szólamot írt, amellyel a maga virtuozitásáról adott hű képet: a tétel befejezése előtt külön nagyszabású csembaló kadenciával emeli ki e hangszer fontosságát.

Csembalóval már találkozunk a reneszánsz végén is. A hangszer a mai zongora egyik őse, billentyűzettel ellátott húros hangszer. Húrjait tollszárból készített pengető szólaltathatja meg. Többnyire 2 manuállal (billentyűsor) készítették és különféle regiszterek biztosították a hangszín változatosságát. Dinamikát nem lehet rajta játszani.

A harántfuvola (flauto traverso) előírása is Bach újító hangzásideáljáról tanúskodik. Az akkor még újdonságnak számító fuvolát mindig is előnyben részesítette a reneszánsz korban oly népszerűvé vált blockflötével szemben.

Az 1. tétel barokk concerto formájú – a fő gondolatot, a ritornellt játszó tutti és a részben ebből az anyagból alakított epizódokat játszó szóló-együttes váltakozása. A ritornell teljes egészében csak a tétel elején és végén hangzik el.  Szót kell ejteni a tétel vége felé elhangzó kadenciáról, ahol a csembalista magára marad és virtuóz szóló részt játszik.

A lassú tétel megint csak a három szólóhangszer meghitt kamaramuzsikálása, amely alatt a zenekar néma marad. Feltűnő e tétel zenéjének motivikus egysége, dallami és ritmikus készletének takarékossága. A zárótétel felépítése az olasz áriák háromrészes szerkezetét követi, az első rész — amelyet a befejezésnél megismétel a komponista — kontrapunktikus, ennek anyagából alakul a második szakasz is.