ZENEÓRA

f-MOLL SZONÁTA, op. 57, „APPASSIONATA”

(I. Assai allegro; II. Andante con moto; III. Allegro ma non troppo)

1804–1806 között írta és Brunszvik Ferenc grófnak ajánlotta Beethoven e talán legismertebb szonátáját, amelynek nevezetes alcíme („Sonata appassionata” – vagyis „szenvedélyes szonáta”) nem magától a zeneköltőtől származik.

 Az első tétel 12/8 metrumú. Nyomban a főtémával indul, ezzel a merő hármashangzat-felbontásból kialakított – és elsősorban heves ritmikája révén szenvedélyes deklamációként ható – unisono képlettel, amely három oktávát ível át, míg trillazárlattal a dominánson megpihen. Fokozza a kifejezés pátoszát a nápolyi (Gesz-dúr) hangnemben megismétlődő főtéma, a trillamotívum azonban ezúttal önállósul: az Ötödik szimfónia jellegzetes kopogó figurájával váltakozva vezet ahhoz a kirobbanó tizenhatod-menethez, amelynek dúsan örvénylő hangzatfelbontása a domináns akkordját készíti elő. Mindez összesen 16 ütemet (!) vett igénybe: ennyi a főtéma bemutatásának, a szó szoros értelmében vett exponálásának terjedelme. Ami ezután következik, az részben a főtéma figuratív megismétlése, részben feszültséggel terhes átvezető szakasz: drámai kopogás a basszusban, apró motívumszikrák a felső szólamban: a melléktéma hatásos előkészítése. Ez alig különbözik a főtémától. Megmaradt a jellegzetesen feszülő ritmika, a hangzatfelbontásra épülő melodika, az ott unisono megjelenő témát azonban ezúttal oktávákban egyedül a jobb kéz szólaltatja meg, a basszus harmonikus figurációi felett. Az asz-moll (!) zárótéma barokkos concerto-elemekből kialakított, rendkívül dús és mozgalmas, és túlszárnyalja mind a fő-, mind a melléktémát. A téma mozgásformája Bach Cisz-dúr prelúdiumára emlékeztet, a Wohltemperiertes Klavier I. sorozatából. Szonátaformájú tételei között első ízben fordul elő, hogy Beethoven nem kívánja az expozíció megismétlését. A kidolgozás is eltér az eddigiektől, mégpedig azzal, hogy kizárólag hangnemváltásaival jelzi a változást, egyébként nem él sem a motivikus munka, sem az új anyag eddig szokásos eszközeivel. Beethoven e művében – akárcsak a Harmadik szimfóniában – a jelentős mondanivaló nagyhatású összegezését a kódára tartogatta: itt fejti ki azt motivikus munkát, amelyet a kidolgozástól megtagadott, itt vet be új anyagot, mielőtt a háromszoros pianissimo homályába vesző főtéma végleg lehanyatlana a basszus legmélyére.

 Az áhítatos hangulatú, korálszerű második tétel témából, három variációból és a téma megismételt – bár némileg módosított – alakjából áll. Hangneme: Desz-dúr. Ez a tétel voltaképpen közjáték, amely nem zárul le, hanem átvezet a fináléhoz.

A zárótétel erőteljesen ritmizált terckvart-akkordjairól találóan írja Hugo Riemann, hogy úgy szólnak, mint valami vészjósló fanfár, amely jelt ad a hatalmas vihar kitörésére. Ez a hatalmas vihar nagyszabású – és rendhagyó szerkesztésű – szonátaforma keretében tombolja ki egetverő indulatait. Rendhagyó ez a szerkezet, egyrészt, mert az egyetlen hullámzó vonalat leíró főtéma úgyszólván alapmotívumként hálózza be az egész tételt; mert a patetikus ritmusú melléktéma (Chopin „forradalmi” etűdjének vélhető modellje) mind az expozícióban, mind a visszatérésben az alaphangnemben (f-moll) jelenik meg és – hasonlóan az első tételhez – karakterben, kifejezésben nem különbözik a főtémától, sőt annak logikus folytatója. Két zárótéma képviseli a szonátatételben hagyományos domináns hangnemet, ezúttal azonban annak moll-variánsát (c-moll) halljuk. A finálé kidolgozásában megtalálhatók mindazok a kompozíciós elemek, amelyeket az első tételben hiába kerestünk: a főtéma fantáziaszerű kibontása és az új anyag. De megtaláljuk itt az ismétlőjelet is, amelyet a zeneköltő rendhagyó módon mellőzött az első tételben. Igaz, hogy ezúttal nem az expozíciót, hanem a kidolgozást és a reprízt együttesen kívánja megismételtetni Beethoven, mielőtt a rövid, de igen jellegzetes Presto kóda új anyagát bemutatná. A mű befejezése a tételen mindvégig uralkodó főtémát hatásos gesztussal vezeti vissza a szonáta eredeti hangneméhez.