ZENEÓRA

Händel: Tűzijáték szvit

Fenséges, ragyogó, pompás… ilyesfajta jelzők jutnak eszünkbe ennek a zenének hallatán, s anélkül, hogy ismernénk rendeltetését, ösztönösen érezzük: e muzsika csakis királyi ünnepségek kísérője lehetett. „The Music for the Royal Fireworks”, azaz „A királyi tűzijátékhoz írt zene” – ezzel a címmel publikálta művét a szerző, Georg Friedrich Händel, I. György angol király páratlanul népszerű udvari zeneszerzője. A tűzijáték persze még egy király számára is költséges mulatság volt, amit csak egészen kivételes alkalommal lehetett látni. Ilyen alkalom volt az osztrák örökösödési háborúnak véget vető, 1748-as aacheni békekötés. Az 1740 óta tartó háborúban, melyet Mária Terézia ellen folytatott több európai fejedelem, Nagy Frigyes porosz, illetve XV. Lajos francia király vezetésével, I. György csak később kapcsolódott be az Osztrák Császárság oldalán. Így a békekötés az angolok számára, bár kevés kézzelfogható előnnyel járt, annál nagyobb dicsőséget jelentett, amit különleges pompával kellett megünnepelni.

Az ünnepség színhelye a londoni Green Park volt, ahol a tűzijáték petárdái egy erre a célra emelt pompás építményből röppentek fel, a Palladio stílusában megtervezett épület előtti színpadon pedig igen nagyméretű zenekar számára volt hely. Az óriási érdeklődésre való tekintettel nyilvános főpróbát is tartottak egy másik londoni parkban, tűzijáték nélkül. Händel zenéjére a korabeli becslések szerint mintegy 12000 ember volt kíváncsi, s a koncertre igyekvő tömeg három órán át forgalmi dugót okozott a London-hídon. Magára az előadásra 1749. április 27-én este került sor. Még világosban, este 6 órakor kezdődött a zene; azután a király és kísérete belülről is megtekintette a tűzijáték céljára emelt épületet. Végül kezdetét vette a tűzijáték, amit sajnos az épületben keletkezett tűz megzavart, s így az est egyértelműen legsikeresebb mozzanataként a korabeli tudósítók Händel új zenekari szvitjét, a Tűzijáték-zenét említik.

Pedig az ősbemutató előkészületei nem voltak zavartalanok. A király és a zeneszerző elképzelései ugyanis több kérdésben eltértek egymástól, s valószínűleg az udvari diplomácia is szerepet játszott abban, hogy a mű végül egyáltalában bemutatásra kerülhetett. A király például ragaszkodott ahhoz, hogy a zenekarban kizárólag katonai hangszerek, vagyis fúvósok szerepeljenek, s az együttes létszámát is minél nagyobbra kívánta duzzasztani. (Az első előadáson végül is 24 oboa, 12 fagott, 9 kürt, 9 trombita és 3 pár timpani szerepelt). Händel fennmaradt eredeti kéziratában egyébként jól nyomon követhetők a közte és a király között folyó viták; bizonyos tételekhez ugyanis eredetileg vonós-szólamokat is komponált, melyeket később elhagyott, a nyitánynál viszont épp fordítva történt. Hogy az ősbemutatón végül is szerepeltek-e vonósok, nem tudjuk, az viszont már biztos, hogy az első előadás után egy hónappal, egy jótékonysági koncerten, az egyik londoni kórház kápolnájában már vonósokkal kiegészítve adták elő a művet, s azóta is, mind a mai napig így játsszák.

♪ Nyitány

A nyitány – korabeli elnevezéssel ouverture –, igazi remekmű, a 64 éves Händel virtuóz kompozíciós tudásának ragyogó példája. A tétel, zenei anyagában és megformálásában egyaránt eltér a hagyományos francia nyitánytól; szuverén, a saját belső törvényeit követő kompozíció. A Tűzijáték-zene első 6 ütemes frázisa feltűnően dallamos, és ennek a frázisnak újabb és újabb, mindig másképp harmonizált megjelenései az egész formarészt átszövik. (A dallamot magát egyébként nem maga Händel találta ki, hanem egy német kortárs szerző, Johann Philipp Krieger szóló-csembalódarabjából vette át.) A francia nyitányoknak ez az első nagy formarésze általában egy feloldást kívánó harmóniával, lezáratlanul ér véget, hatásosan előkészítve a gyors középrészt. A Tűzijáték-zenében viszont Händel, miután az első nagy formarészt annak rendje és módja szerint lezárta, három lassú átvezető akkorddal teremti meg a következő, gyors zene elindításához szükséges harmóniai feszültséget. Händel eredeti kéziratában, az ezután következő gyors rész kezdetén, félig áthúzva a „guerre”, vagyis „csata” felirat olvasható. A mű rendeltetését ismerve nem nehéz kitalálni, hogy a komponista itt minden bizonnyal egy valódi ütközetet kívánt a zenében ábrázolni. Az egész gyors középrész mindössze két rövid, egymásra válaszoló alapmotívumra épül, melyeket a trombita-, kürt- és oboa-kórusok felváltva adogatnak egymásnak. Csodálatra méltó, ahogyan a zeneszerző ebből a kevés alapanyagból, pusztán a ritmika eszközeivel, (az alapmotívumok hosszának szűkítésével-bővítésével, hangsúly-eltolásokkal és az aszimmetrikus frázishosszakkal játszva) ilyen hatalmas, önmagában is háromrészes formarészt épít – úgy, hogy az eleven, dinamikus csatakép izgalma egy percre sem hagy alább.

♪ La Paix (béke)

A következő tétel címe egyértelműen utal ismét a mű megírását ihlető alkalomra. A tétel maga egyébként a szokásos kétrészes, ismétléses táncformában íródott, karakterét pedig a korban igen divatos, pasztorális jellegű sicilianótól kölcsönzi. A különleges címben ígért programot Händel, nagyszerű ötlettel, kizárólag a hangszerelés eszközeivel valósítja meg: úgy, hogy ezt a békés, szelíden ringatódzó sicilianót a teljes zenekarral játszatja, méghozzá oly módon, hogy a „harci” kürtök és trombiták, immár „megszelídülve”, épp a tétel édesen daloló kezdőtémáját szólaltatják meg, a hegedűkkel és az oboákkal együtt.

♪ La réjouissance

Megint csak nem tánctól kapta a címét, ám kifejezetten táncos karakterű a következő, fanfár-motívumaival és ragyogó hangszerelésével az ouverture győzelmi zenéjére utaló tétel. „La réjouissance”, „öröm, vidámság”.