ZENEÓRA

Huzella Elek (1915, Budapest –1971, Budapest) mint zeneszerző, és mint zenetörténész is, egyfajta francia vonalat képviselt a magyar zenei életben. Zenei tanulmányait Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte, Siklós Albert növendékeként. Emellett a Tudományegyetem bölcsészkarára is járt, ahol filozófiai doktorátusát Claude Debussy életműve című disszertációjával szerezte meg. Tanulmányai befejeztével, 1943-45-ig a Magyar Rádió zenei osztályán dolgozott. 1947-ben kezdődött pedagógiai pályafutása. Kezdetben a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában, majd 1949-től haláláig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanított. Tanári munkája mellett rendszeresen komponált, és 1957-ben megnyerte a Nemzetközi Vercelli Zeneszerzőverseny első díját Epilog című művével, ami orgonára készült a népszerű B-A-C-H témára.  Bár a nemzetközi zenetechnika osztrák vagy német kezdeményei több korabeli magyar zeneszerző művére is hatással voltak, Huzella nem tartozott közéjük. Őt mindig a latin kultúra érdekelte, ezen belül is a századforduló francia zenéje, különösen Debussy művei. Az innen kapott hangzásélmény hatására kompozíciói is sajátos francia hangulatot teremtenek, némi magyar színezettel vegyítve. Darabjai igen sokrétűek. A színpadi műveken keresztül, a zenekari és kamarazenei műveken át az egyházi művekig, szinte minden műfajban kipróbálta mesterségbeli tudását.

            A Concertino Lirico fuvolára és vonószenekarra írt versenyműve 1963-ban keletkezett, és Jeney Zoltán mutatta be 1965-ben. A műnek, ahogy a címe is mutatja gyengéd, kicsit nőiesen lírai alaphangvétele van. Bár mindössze egy tételes, több kisebb, különböző karakterű részből áll, melyek egymással kontrasztban vannak. Ez a kontraszt több síkon is jelen van. Egyrészről a gyors és lassú részek váltakozásaiban, másrészről a zenekar és a fuvola különböző játékmódjában. Míg a fuvola játékára a líraiság jellemző, amely a lágy énekléstől a virtuóz futamokig széles skálán mozog, addig a vonósok legtöbbször pengetve, pizzicato játszanak és csak ritkán vonóval.

Sárközy István (1920, Erzsébetfalva - 2002, Budapest) az úgynevezett „harmincasok” nemzedékéhez tartozott, vagyis azokhoz a zeneszerzőkhöz, akik a magyar zenei köznyelvet és a tipikus magyar zenét képviselték 1945 és 1955 között. Zeneszerzői irányukat és zenepolitikai nézeteiket Kodály iskolája alapozta meg. Sárközy 1937-ben a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában kezdte zenei tanulmányait, ahol zongorát és zeneszerzést tanult Földessy Gyuláné, Farkas Ferenc és Szatmári Géza növendékeként. 1939-ben felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakára, és 1943-ig párhuzamosan végezte tanulmányait a két iskolában. A Zeneművészeti Főiskolán 1940-ig Kodály Zoltán, 1943-47 között pedig a Kodály tanítvány, Viski János növendéke volt. Tanulmányai befejeztével a Bartók Béla Kollégium titkárává és tanárává nevezték ki. Az 50-es években publicista és szerkesztői munkát végzett. 1950-51 között a Népszavánál dolgozott, mint zenekritikus, ezen kívül 1957-60 között a Zeneműkiadó zenei főszerkesztője volt. 1959-től élete nagy részét a tanítás tölti ki, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi tanára lesz zeneelmélet és partitúraolvasás tantárgyakból. Műveinek nagy részét az 1960-as 70-es években írta. Komponálás közben mindig a saját meggyőződését követte, vagyis teljes mértékben elhatárolta magát az akkor oly népszerű szerializmustól és avangarde-tól. Sajátosan hagyománytisztelő volt, néha pedig kifejezetten nosztalgikus. Darabjainak nagy részét a vokális kompozíciók (dalok, kantáták, kórusművek, népdal- és forradalmidal-feldolgozások) teszik ki, de írt zenekari, kamarazenei műveket, valamint számos színpadi, film- és TV-zenét is.

   A Concerto semplice 1973-ban készült hegedűre és zenekarra. Az „egyszerű versenymű” elnevezés valószínűleg a darab méretarányaira vonatkozik. A kompozíció – egy versenyműhöz képest – szokatlanul rövid, különlegessége a sokszínű ütőhangszer apparátus. Bár a rövidség valóban egyszerűségre utal, a darab formai és hangzási megoldásai egyáltalán nem egyszerűek. A hegedűszóló Preludio-ja indítja a művet, ami attaca kapcsolódik a Molto ritmico tempójelzésű első tételhez. Ebben a tételben a hegedűszólóhoz csak az ütőhangszerek társulnak. A zene éltető eleme így természetesen a határozott ritmika lesz, amit a hegedű melodikus és technikailag igényes szólama egészít ki. A második tételben a szólista partnere a vonóskar, így a hangzáskép az első tételhez képest teljesen mássá, sokkal líraibbá válik. A zárótételben végre megszólal a teljes zenekar. Formailag, hangszerelésében, és tematikailag is ez a legösszetettebb tétel, melyben a tonális és az atonális hangzás váltakozik.   

Vécsey Jenő (1909 Cece – 1966 Budapest) – Kroó György szavaival élve – „a régi zene nemes szellemű értője, finomtollú restaurátora volt”. Nemcsak zeneszerzőként, hanem zenetörténészként is dolgozott. Egyetemi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, de mellette bejárt a Liszt Ferenc Zeneakadémiára Kodály Zoltán zeneszerzés óráira.  1941-42-ben állami ösztöndíjjal Bécsben tanult, 1942-től pedig a Széchenyi Könyvtár Zenei Gyűjteményének munkatársává nevezték ki. Élete innentől teljesen ehhez az intézményhez kötődik, 1945-től haláláig véglegesítették, mint a Gyűjtemény vezetőjét. Mint zenetörténész, ez kiváló alkalom volt számára, hogy tanulmányozza a könyvtárban lévő XVIII-XIX. századi Magyarországon fennmaradt zenei emlékeket. Keresztúry Dezsővel és Falvy Zoltánnal 1960-ban megírta, szerkesztette és kiadta A magyar zenetörténet képeskönyvét. Átdolgozta és közreadta Joseph és Michael Haydn, Gregor Joseph Werner és Georg Druschetzky műveit; szerkesztője volt a Musica Rinata című sorozatnak, ezen kívül több tanulmányt is írt Haydn műveiről, valamint a Széchenyi könyvtár zenei gyűjteményéről. Munkái úttörő jellegűek voltak a hazai Haydn kutatásban. Kutatói tevékenysége mellett viszonylag kevés zenét komponált. Írt egy balettet, kamaraműveket, Krúdy Gyula emlékére egy Szimfónia concerto-t, valamint néhány Bagatellt zongorára. Műveinek hangvétele jellegzetesen az első világháború előtt születettek „nemzedékhangját” szólaltatja meg.

Concertino című műve 1953 és 1956 között készült. A darab, terjedelmét tekintve három igen rövid tételből áll. Kodály iskolájának a hatása érződik benne, a magyaros hangzás teljesen áthatja. A zongora és a zenekar teljesen egyenrangú szerepet tölt be mindhárom tételben, de a zongora mindig másfajta karakterrel játszik. Az első tételben a zeneszerző hárfaszerűen használja a zongorát, a második tételben pedig a hangszer melodikussága és egyben szenvedélyessége jut érvényre. A harmadik tétel táncfinálénak indul, de nem a beethoveni vagy bartóki értelemben, inkább egyfajta tüzes szinte démoni szenvedéllyel. Ez a láz a középrészben megnyugszik, és lírai csengésűvé válik, a végén pedig visszatér az első rész, de már sokkal szelídebben és felszabadultabban.

Kókai Rezső (1906, Budapest – 1962, Budapest) hét évesen kezdett konkrétan zenét tanulni. Először anyjától kapott zongoraórákat, majd Koncz Erzsébettől. Középiskolai tanulmányait a Piarista-gimnáziumban végezte kitűnő eredménnyel, emellett szülei az alapos zenei képzéséről is gondoskodtak. Radnai Miklósnál tanult magánúton összhangzattant, modulációt, ellenpontot és formatant, közben rendszeresen komponált. 1920 őszétől Bartók és Kodály tanáránál, Koessler Jánosnál tanult tovább. A Zeneakadémia zeneszerzés szakát magánúton végezte, közben két évig szülei kívánságára a Tudományegyetem magyar-történelem szakára is járt. 1924-ben belépett Koessler zeneszerzés-művészképző-osztályába, egy évvel később megkapta a művészi oklevelet, 1926-ban pedig a zongoratanári diplomát. Még ebben az évben a Nemzeti Zenede tanárává nevezték ki, és fisz-moll vonósnégyesével elnyerte a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók pályázatát. Ennek díja egy negyedéves római-milánói-párizsi tanulmányút volt, valamint egy magyarországi népdalgyűjtő körút költségeinek fedezése. Ez az utazás nagy hatással volt további életére, különösen, ami a modern zenéről vallott felfogását illeti. 1929-ben kinevezték a Zeneakadémia tanárává. Kezdetben az iskolai énektanárképző tanszakon partitúraolvasást, 1955-től pedig a zenetudományi tanszakon modern és romantikus stílustörténetet tanított. 1931-32-ben két szemesztert hallgatott Freiburgban Willibald Gurlittnál és Martin Heideggernél, 1933-ban pedig ugyanott doktorátust szerzett Liszt Ferenc korai zongoraművei című disszertációjával. 1945-48 között a Magyar Rádió zenei osztályának vezetője volt, háromszoros Erkel-díjas. Kókai zeneszerzőként, muzsikusként, tudósként és pedagógusként is maradandót alkotott. Zenetudósként azokhoz a zeneszerzőkhöz tartozott, akik a zenét nemcsak saját műveikkel, hanem tudományos és pedagógiai munkájukkal is szolgálták. Emellett kivételes muzsikusképességei is voltak. Zenéjében ötvöződik a magyar népdal feldolgozása és a XX. század nyugati iskoláinak stílusa. Komponált színpadi, zenekari, kamarazenei és zongoraműveket is. 

Stílusának legérettebb alkotása az 1952-ben komponált Hegedűverseny, amit 1953-ban Ney György mutatott be a Magyar Rádióban. Bartók és Kodály szellemi és zenei öröksége érződik a mű mindhárom tételében. Harmónia és dallamvilága tonális – néha már-már klasszikus értelemben –, de a modalitás, az alteráció, és a kromatika is szerephez jut benne. Az első tétel formailag többféleképpen is értelmezhető. Mind a szonáta-, mind a rondóforma elemei felfedezhetők benne. A virtuóz futamok próbára teszik a szólista mesterségbeli tudását. A második tétel állandóan ismétlődő basszus témája a barokk passacagliára utal triós középrésszel. A hegedű magyaros hangvételű éneklő dallamát tizenhatszor variálja a szerző. Az utolsó tétel egy táncos jellegű ritmikus finale, melynek fontos eleme az ostinato. A tétel csúcspontja a hegedű briliáns szólókadenciája, melyet az üstdob kísér.