ZENEÓRA

Monteverdi: Orfeo

A barokk korszakban a legkedveltebb operatéma Orfeusz története volt.

Orpheusz trák származású legendás dalnok a görög mitológiában. Apollón isten és Kalliopé múzsa fia. Őt tartották a líra feltalálójának vagy tökéletesítőjének. Zenéjével lecsillapította a vadállatokat, táncra indította a sziklákat, megállította a folyókat. Héthúrú lantján állítólag olyan harmóniákat volt képes megszólaltatni, amelyek megindították az alvilág őreit is. Értette a természet nyelvét, tudott beszélni az állatokkal. Úgy tartják, hogy ő tanította meg az emberiséget az orvoslásra, írásra és földművelésre. Párja Euridiké volt.

Történetüket a művészet több ágában is feldolgozták. A zeneszerzők közül: Gluck, Liszt, Offenbach.

Euridiké virágszedés közben viperára lépett, de mire sikoltása hallatán Orfeusz odarohant, már csak a holttestét találta. Határtalan fájdalom és kétségbeesés járta át, végül pedig olyan tettre határozta el magát, amire eddig egyetlen halandó sem mert volna vállalkozni. Úgy döntött leszáll az alvilágba és az alvilág istenétől Hádésztól visszakönyörgi feleségét.

Varázslatos énekével meglágyította az alvilág kapuőrét, Kharont, aki átevezett vele az alvilág folyóján a Sztüxön. Orfeusz odajárult Hádész és felesége Perszephoné színe elé. Dalra fakadt és megénekelte szerelmét Euridiké iránt, majd e szerelem nevében arra kérte az alvilág urát, hogy engedje vissza hozzá kedvesét. Nem ajándékot kért csak halasztást, kölcsönt, melyet visszakapnak az alvilágiak, ha kettejük földi vándorútja véget ért. Éneke meghatotta az alvilágiakat. Hádész látván, hogy még felesége is elsírja magát, megígérte Orfeusznak, hogy teljesíti a kérését. Egy feltételt szabott csak, hogy Orfeusznak, amíg ki nem érnek az alvilágból, nem szabad hátra tekintenie a feleségére.

Orfeusz elfogadta Hádész kikötését, és uralkodott magán. Ám amikor már épp elérték volna az élők világát, idegei felmondták a szolgálatot és hátranézett, hogy Euridiké nem gondolta-e meg magát, vagy nem tévedt-e el. De sajnos hiába fordult hátra, már csak az árnyékát láthatta feleségének. Hiába próbálkozott visszajutni az alvilágba, a könyörtelen Kharón nem vitte át újra a folyón.

Orfeusz 7 nap és 7 éjjel étlen-szomjan ült az alvilági folyó partján, jajveszékelt és sírt, de mindhiába. Visszatért végül szülőföldjére, majd 4 év múltán követte feleségét. Thrákiai asszonyok pusztították el, akik a női nem ellenségének nyilvánították, mivel Euridiké halála után távol tartotta magát a nőktől. 

Monteverdi operájának ősbemutatója fényes környezetben, a mantovai Gonzaga udvar főúri palotájában zajlott le, a karneváli szezonban. A mantovai herceg születésnapjára készült.

5 felvonásból áll, a szöveget Alessandro Striggio írta.

Monteverdi az opera folyamán eleget tesz ugyan a Camerata elveinek, énekszólamai pontosan követik a szöveg lejtését, ezek mégis többek száraz, merev énekbeszédnél, különösen a megdöbbenést, szélsőséges lelkiállapotot megjelenítő részek kromatikus lépéseiben, disszonáns akkordkíséretében, merész harmóniaváltásaiban. Egy-egy szólórészlet a későbbi, többrészes áriák előfutárának tekinthető.

Fontos szerepet kap a kórus, úgy is, mint a szereplők egyes csoportjainak (pásztoroknak, szellemeknek) együttes éneke, és úgy is, mint a történetet kommentáló, az erkölcsi tanulságokat megfogalmazó, az antik görög drámák kórusaira emlékeztető, azok funkcióját betöltő együttesek. A kórusrészletekben régebbi hagyományok: a reneszánsz polifónia és madrigálművészet öröksége él tovább.

Az Orfeo a témának köszönhetően is, még magán viselte a pásztorjátékok jellegzetességeit, de a drámai egység és a formai differenciáltság révén az operaműfaj első csúcspontjaként tartják számon a kutatók. Gazdag és színes hangszer-összeállítású. A szólószámok mellett még zárt, madrigálszerű részekkel, illetve önálló zenekari elő-, köz- és utójátékokkal találkozhatunk a műben.

Monteverdi igen nagy előadó-apparátust alkalmazott a műben: a szólóénekeseken, kórustagokon és – valószínűleg – táncosokon kívül kb. 40 tagú zenekar működött közre az előadáson; ebben a zenekarban nagyrészt mára a gyakorlatból kiesett hangszerek játszottak: lantok, teorbák (basszus lant), hordozható orgonák, kornettek, továbbá a mai harsonák és trombiták, valamint vonós hangszerek ősei (violák) – és természetesen csembaló. A zenekar időnként önálló szerepet kap: közjátékokat, ritornellókat (visszatérő szakaszokat), táncos betéteket játszik.

Szereplők:     

• Orfeo (tenor)                                    
• Charon (basszus)
• Euridice (szoprán)                                                    
• Proserpina /görögben Persephone/ (szoprán)
• La Musica, a zene múzsája (szoprán)                       
• Pluto /görögben Hadesz/ (basszus)
• Sylvia nimfa (szoprán)                                             
• Apolló (tenor)
• A remény (szoprán)

A művet egy toccatának nevezett fúvós előjáték vezet be.

A toccata után szokás volt, hogy egy allegorikus személy (itt a zene múzsája) bevezesse a hallgatóságot a történetbe. Mondandóját egy vissza-visszatérő zenekari közjáték, a ritornell szakítja meg, melynek dallama később is felhangzik a műben.

Ezt követi az 1. felvonás, ahol Orfeusz és Euridiké esküvőjén vagyunk. Idilli környezetben játszódik pásztorokkal és nimfákkal, akik a kórust alkotják. Kórus és táncjelenetek váltják egymást.

A 2. felvonásban következik be a döntő tragikus fordulat. Kezdete még a pásztoridill fonalát szövi tovább az előző felvonásból, s fokozza a főhős Orfeusz elragadtatását, hogy annál megdöbbentőbb legyen a hangváltás és drámai kontraszt. Megjelenik Sylvia Nimfa, aki Euridiké barátnője, de egyben ő a Hírnök, a rossz hír hozója. Ő mondja el, hogy Euridkét megmarta egy kígyó. Drámai hatás: Orfeusz vidám éneke után a Hírnöknő hangja.

A 3. és 4. felvonás az alvilágba visz. A 3. felvonásban Orfeuszt a Remény kíséri az alvilági folyóhoz a Styx-höz, ahol Orfeusz Charonnal, a folyó őrével találkozik. A bejáratnál láthatjuk a feliratot, ami Dante Pokol-jából való: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Charon zenéjének jellegzetessége, hogy egy olyan hangszer kíséri, amit manapság már nem használnak. Ez a regál (hordozható orgona), amihez jól passzol Charon basszus szólama.

A 4. felvonásban Orfeusz találkozik Plútóval és Proserpinával. Orfeusznak nemcsak őket kell meggyőzniük, hanem az alvilági lelkeket is. Miután megkapja az engedélyt, a felvonás 2. felében végül elbaltázza az esélyét, mivel aggódik, hogy Euridiké követi-e, ezért hátranéz. Euridice az egész operában szinte, mint árnyék van jelen, mivel csak ebben a felvonásban van néhány mondat énekelnivalója.

Az 5. felvonásban Orfeusz újból elsiratja Euridikét és meggyászolja életét. Monteverdi verziójában leszáll Apollón isten és az istenek közé emeli Orfeuszt. Az operát a pásztorok és nimfák kórusa és tánca zárja. A tánc neve: Moresca (eredetileg a XIV. században keletkezett, amit általában csoportban adtak elő).