ZENEÓRA

A

a capella: tisztán énekes, hangszeres kíséret nélküli zene

accompagnato: olaszul "kísérve". A recitativo accompagnato rövidítése. Ilyenkor az énekest a zenekar kíséri díszesebben kidolgozott szólamokkal, mint a recitativo secconál.

a tempo: visszatérés az alaptempóhoz

accelerando: gyorsítva

ad libitum: "tetszés szerint", szabadon, szigorúan kötött ütemmérték nélkül.

adagio: igen lassan. Zenei tételt is neveznek így, többnyire szonáták és szimfóniák 2. tételét.

affettuoso: érzelmesen, bensőségesen, kifejezéssel.

agitato: izgatottan, hevesen, szenvedélyesen

agogika: a hangértékeknek a dinamikával összefüggő árnyalatnyi értékváltozásait (gyorsítás, lassítás, megnyújtás) fejezi ki. Ezeket a kottaírás nem tudja érzékeltetni. Az agogika a mű tagolásának, értelmezésének szerves része; függ a stílus előadásának hagyományaitól, de szerepet kap benne az előadó személyisége is.

akkord: legalább három különböző magasságú hang egyidejű megszólalása.

alaphang: 1. egy hang legmélyebb részhangja. 2. a dúr-moll hangrendszerben a skála kezdőhangja, a hangnem központja. 3. az a legmélyebb hang, amelyre az akkord épül.

Alberti basszus: olyan akkordkíséret, amely állandóan törve, felbontva szólal meg.

aleatória: az 1950-es években kialakult zeneszerzői módszer, amely egy vagy több zenei paraméter nyitva hagyásával a zenemű végső hangzásalakjának megformálásában szerepet juttat a véletlennek. Nem határozza meg a mű minden részletét, egyes megoldásokat az előadóra bíz.

alla breve: olyan ütem, amelynek ritmikai alapegysége a negyedkotta helyett félkotta. Jele: C (2/2)

allargando: lelassulva, elszélesedve.

allegretto: mérsékelt gyorsasággal, gyorsacskán, kissé gyorsan.

allegro: vidám, gyors

allemande: német eredetű, a 16. sz.-ban divatos mérsékelt tempójú társasági tánc, 4/4-es ütemben. A barokk szvit 1. alaptétele.

alt: a legmélyebb fekvésű női hang

alteráció: egy skála bizonyos hangjainak módosítása (felemelése vagy leszállítása) olyan hangokká, amely nem részei az adott hangrendszernek.

álzárlat: a dúr-moll hangrendszerben annak az akkordlépésnek az elnevezése, amelynek során a domináns hangzatra nem a megszokott tonika következik, hanem más harmónia, rendszerint valamilyen, a VI. fokra épülő hangzat.

ambitus: hangterjedelem. A legmélyebb és a legmagasabb hang közötti távolság.

andante: lépve, járva, mérsékelt lassúsággal.

angolkürt: a 18. század közepe óta ismert fafúvós hangszer, az oboa rokona. F hangolású transzponáló hangszer, hangjai a leírtnál tiszta kvinttel mélyebben szólalnak meg. Alsó végén tölcsér helyett körte alakú dudor található, ami a hangszer lágy, nazális színének kialakításában játszik szerepet.

animato: élénken, lelkesülten.

anticipáció: előlegzés. Mellékhang, az akkord valamely hangjának a megelőző súlytalan ütemrészen történő megszólaltatása, a többi hangot megelőző belépése. Feszültségteremtő funkciója van, ami a hangsúlyos ütemrészen konszonanciává oldódik.

appassionato: szenvedélyesen

aranymetszés: a természetben és a különböző művészeti ágakban érvényesülő arány. Számtani haladvány formájában a Fibonacci-sorral jellemezhetjük: minden szám az előző két szám összegével egyenlő (1-1-2-3-5-8-13-21 stb.). Geometriai meghatározása: egy adott szakaszt úgy osztunk két részre, hogy a kisebbik szakasz aránya a nagyobbikhoz olyan legyen, mint a nagyobbik szakasz aránya a teljes szakaszhoz. Bartók zenéjének arányrendszerében fontos szerepet játszik.

arco: vonó. Játékmódra vonatkozó utalás: pizzicato játékmód után vonóval kell játszani.

ária: hangszerkíséretes szólóének.

arioso: 1. áriaszerűen; 2. átmenet a recitativo és az ária között, az áriánál kötetlenebb formájú.

arpeggio: hárfaszerű játékmód; az akkord hangjainak hangokra bontva történő megszólaltatása. Billentyűs, pengetős és vonós hangszereken alkalmazható.

ars antiqua: latinul "régi művészet". A 14. században így nevezték a korábbi évszázadok többszólamúságát. Virágkora 1230-1320 között volt. A menzurális hangjegyírás keletkezése erre a korszakra tehető.

ars nova: latinul "új művészet". A 14. század zenéjének elnevezése Főként Franciaországban és Itáliában. Megerősödik a világi zene. Legjelesebb képviselője Guillaume de Machaut és Francesco Landino volt.

atonalitás: tonalitás nélküliség. Olyan zene, amelyből minden tonalitást meghatározó elem, funkció, hangközviszonylat hiányzik.

atonális zene: olyan zene, amely dallam és harmóniavilágában nem a tonális zene funkciós törvényeit követi.

attacca: megállás nélkül folytatva. Rendszerint olyan tételek végén áll, melyekre megszakítás nélkül következik az utána álló tétel.

augmentáció: egy téma hangértékeinek arányos növelése.

autentikus zárlat: funkcionális irányba történő zárlat: a dúr-moll hangrendszerben a befejező akkordlépés elnevezése, amikor a dominánst tonika követi.

B

bagatell: rövid, könnyed  hangvételű hangszeres zenemű a 19. században.

ballada: eredetileg középkori olasz táncdal, mai jelentése szerint drámai feszültségű, tragikus tárgyú elbeszélő költemény, rendszerint énekhangra. A romantikában hangszeres darabok címeként is szerepel.

bariton: közepes mélységű férfihang a tenor és a basszus között.

basso continuo: megszakítás nélkül hangzó, állandó basszus, a barokk kor hangzáskultúráját meghatározó gondolkodásmód. A kompozíció alapját adta, leggyakrabban csembaló vagy orgona szólaltatta meg valamilyen mély vonós hangszerrel. Csak magát a basszus szólamot jegyezték le, a hangzatokat számozott basszus jelölte.

basso seguente: a többszólamú tétel mindenkori legmélyebb szólamával együtthaladó kísérő basszus.

basszus: a legmélyebb fekvésű férfi énekhang.

bel canto: "szép ének". A hangzás érzéki szépségét, a tökéletes dallamformálást mindenek fölé helyező olasz énektechnika és stílus.

bécsi iskola: 1. a 18. század derekán Bécsben alkotó zeneszerzők összefoglaló elnevezése, akik fontos szerepet játszottak a klasszikus zene előkészítésében. 2. klasszikus zene, bécsi klasszika. Haydn, Mozart és Beethoven alkotóművészetének korszaka.

bitonalitás: két különböző hangnem egyidejű megszólalása.

bolgár ritmus: aszimmetrikus ritmus. Összetett ritmusképlet, amelyet a páros és a páratlan lüktetés váltakozás jellemez. Leggyakoribb formái: 3+2, 2+3, 3+3+2, 3+2+3. Bartók gyakran használta.

bővített hármashangzat: bővített kvintet tartalmazó, tehát két nagy tercből álló hármashangzat.

bourrée: gyors, 4/4-es metrumú régi francia körtánc. Jellegzetessége a 2. és 3. negyed gyakori szinkópája. A barokk szvitek egyik tétele.

bruitizmus: franciául bruit=zaj. A zene hangzását a tárgyi világ akusztikai jelenségeinek bevonásával megújítani kész irányzat az 1910-20-as években.

buffo: olaszul "tréfás, mókás". Hangfajt és szerepkört egyaránt jelentő operai típus jelzője.

C

caccia: olaszul "vadászat". 1. A kánon 14. században énekelt formája. A kifejezés a szólamok kergetőzésére utal. 2. Átvitt értelemben az imitációs műfajok megjelölésére használatos kifejezés.

calando: dinamikában és tempóban egyaránt elhalóan.

cantabile: énekelve.

cantilena: dallam

cantus firmus: (szilárd dallam). A 12-16. sz.-i vokális zenében az ellenpont kiemelt jelentőségű szólama. Az a fődallam, amelyet a többi szólam alárendelt szerepben vesz körül.

capriccio: "szeszély". Laza szerkezetű, vagy kötetlen formájú hangszeres darab.

capriccioso: szeszélyesen.

cezúra: "metszet/metszés/vágás". A forma tagolásának fontos eszköze, a zenei folyamat rövid, lélegzetvételnyi megszakítása.

chaconne: 1. mérsékelt tempójú, hármas lüktetésű spanyol tánc a 16. században. 2. Páratlan ütemű ostinato basszus felett elhangzó variációsorozat, melyben a harmóniák egymásutánja a basszussal együtt ismétlődik.

chanson: franciául "ének, dal". A 14-6. században a szólóénekre vagy kórusra írt, könnyed hangvételű világi dalok elnevezése.

cimbalom: trapéz alakú, lábakon álló húros, ütőhangszer, napjainkban két vattázott faverővel szólaltatják meg. Magyarországon a verbunkos zene korában vált általánosan alkalmazott hangszerré a népi zenekarokban.

cink: a billentyűskürt fából készített őse. Alakja egyenes, vagy kígyószerűen hajlított.

clarino: eredetileg trombita, régebben a magas fekvésű tromitaszólamok neve. A klarinét középregiszterét is így nevezik.

clavier: billentyűzet.

coda: záradék, függelék, valamely kompozíció vagy tétel végére illesztett rövidebb-hosszabb utójáték, epilógus.

col legno: olaszul "fával". A vonós hangszereknél alkalmazott hanghatás; a húr ütögetése a vonó fájával.

comes: a fúga expozíciójában a másodiknak, negyediknek belépő szólam, amely a fúga alaphangnemében megszólaló témát, a duxot imitálja. Lehet tonális vagy reális.

comodo: kényelmesen

concerto: az olasz concertare=vetélkedni igéből. Versenymű.

concerto grosso: a barokk kor hangszeres zenéjének meghatározó műfaja. Zenekarra írt, nagyobb szabású, többtételes mű, amelyben a szólisták kis csoportja (concertino) és a teljes zenekar (tutti vagy ripieno) áll szemben egymással.

con fuoco: tűzzel, tüzesen.

consort: a hangszeres kisegyüttesek elnevezése Angliában a 16-17. században.

contralto: 1. kontraalt. Egészen mély fekvésű alt hang. 2. A normálisnál nagyobb  alakú, de azzal azonos hangolású mélyhegedű. 

contrapunctus: ellenpont

courante: páratlan ütemű, 3/4-es, mozgalmas ritmusú francia udvari tánc. Megkülönböztető ritmusképlete az ütemelőző negyed és a rákövetkező ütem első negyedének pontozása.

crescendo: hangerőben növekedve, növekvő hangerővel.

cseleszta: billentyűs, idiofon hangszer. A billentyűvel összekötött kalapácsok rögzített hangmagasságú acéllapocskákat szólaltatnak meg. Akkordikus játékra is alkalmas. Hangolása kromatikus, hangszíne a hárfa és a harangjáték között van, jegyzése a zongoráéhoz hasonló, hangjai a leírtnál egy oktávval magasabban szólnak.

D

da capo: a kezdettől, elölről. Elölről ismétlésre utasító jelzés. Rövidített alakja: D.C.

dal: énekhangra írt, rendszerint hangszeres kísérettel ellátott zenemű.

dal segno: "a jeltől". Ismétlésre utaló jelzés, az ismétlés azonban nem a kezdettől, hanem egy § jellel jelölt helytől kezdődik.

dalciklus: tartalmilag, hangulatilag összekapcsolódó dalok sorozata, amelyben az egyes dalok formai változatossága révén jön létre a dalciklus művészi egysége.

dalforma: a kéttagú, illetve a háromtagú forma elterjedt megnevezése. Nemcsak az énekelt dalokban fordul elő, hanem a hangszeres zenében is.

daljáték: a német Singspiel tükörfordítása. Zenei betétekkel tarkított vígjáték.

dallam: a hangoknak olyan önmagában egységesen lezárt sor, amely zenei mondatokra, frázisokra és motívumokra tagolódik.

decrescendo: halkítás. Dinamikai utasítás a hangerő csökkentésére.

deklamáció: latinul "szónoklat". egy zenei frázis artikulációjának kiemelése vagy a megzenésített szöveg értelmi és kifejezésbeli tartalmának hangsúlyozása; kifejezésteljes és pontos szövegejtés.

diatonikus: diatónia - hétfokú hangrendszer, amelynek hangjai egymástól tiszta kvint távolságban ábrázolhatók (F-C-G-D-A-E-H). A kvinteket szekundokba rendezve kapjuk a diatonikus hangsort (C-D-E-F-G-A-H).

diminúció: a hangértékek kicsinyítése az eredeti ritmikai arányok megváltoztatása nélkül (pl: félhangból negyedhang lesz)

diminuendo: halkulva

dinamika: a hangerő fokozatai és azok változásai egy zeneműben.

discantus: latinul "eltérő dallam". a 15. századtól kezdve a többszólamú zene felső szólamát jelentette. Ma a legfelső szólam neve.

disszonancia: a konszonancia ellentéte. A zenei folyamatban hangként vagy hangzatként a megoldatlanság, a befejezetlenség érzetét kelti.

divertimento: kötetlen formájú, könnyed hangvételű hangszeres zenemű. A bécsi klasszika óta ismert műfaj, tételeinek száma 3 és 8 között váltakozik; kis létszámú,előre meg nem határozott együttest igényel.

divisi: "felosztva". A zenekari vonósszólamokban valamely - egyébként azonos szólamot játszó - hangszercsoport több részre osztódik, és az így keletkezett egyes csoportok egymástól különböző szólamot játszanak.

dodekafónia: tizenkéthangú technika, tizenkétfokúság. A 20. századi zene meghatározó irányzata, amely a szabad atonalitásból és az expresszív zenei stílusból fejlődött ki. Kifejlesztője a Schönberg volt.

dolce: lágyan, gyengéden

domináns: a funkciós zenei rend három funkciójának egyike, a dúr és a moll hangnem V. foka, illetve az arra épülő hangzatok jellegének meghatározása.

dór: a modális hangrendszer hangsorainak egyike; moll jellegű, vezetőhang nélküli hangsor. Másik elnevezése: Ré-sor, vagy Lá-sor fi-vel. Szolmizálva: ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó-ré.

dudabasszus: 2-3 hangból álló, rendszerint csak alapot és kvintet hangoztató fekvő basszus a dallam alatt.

duett: két szóló énekhang együttese, vagy operai jelenete.

duó: két egyforma vagy különböző hangszer együttese. Kizárólag két hangszer játékát értjük alatta.

dúr: hétfokú skála, a diatonikus hangrendszer legfontosabb hangsora. A 18-19. században a zenei gondolkodás alapja. Modális elnevezése: ION. Szolmizálva: dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó

dzsessz: a 19-20. század fordulóján az USA déli államaiban létrejött zenei nyelv. Alapját mindenekelőtt a feketék munkadalaiból és vallási énekeiből kialakult blues és spirituálék alkotják, amelyek keveredtek a fehérek falusi és városi fúvószenéjével, valamint a szórakoztató zene és a tánc különféle formáival (ragtime, boogie-woogie). Eredeti alakjában a dzsessz a feketék önkifejezése, a társadalmi tiltakozás eszköze volt, s szétválaszthatatlan egységben éltek benne a művészet és a szórakozás elemei. Őshazája New Orleans vidéke, 1917-től az új zenei mozgalom innen terjedt szét először Chicago, majd New York érintésével szerte az Egyesült Államokban. Valamennyi hagyományos formáját jellemzi a "dallam és ritmusszekció" funkcionális elkülönülése, valamint az ún. swing-feeling, a dallam erősen hangsúlyozott ritmikai képleteinek elcsúszása az alapritmushoz képest.

E

echo: a visszhang utánzása a zenében.

egészhangú skála: egy oktávon belül hat olyan hangból álló sor, amelynek mindegyike egymástól nagy-szekund távolságra van.

egynemű kar: a vegyeskarral ellentétben olyan összeállítású kórusmű, amelyben csak férfiak vagy csak nők szerepelnek.

elégia: panaszos dal, siratóének.

ellenpont: több önálló, egyenrangú szólam kombinációja. Olyan többszólamú szerkesztés, amelyben valamely szólamhoz dallamvezetésben és ritmikailag önálló ellenszólamok társulnak.

előjegyzés: a vonalrendszer elején elhelyezett módosító jelek, azaz a hangokat fél hanggal megemelő keresztek és fél hanggal leszállító bék. Közvetlenül a kulcs után állnak. Érvényességük az egész sorra kiterjed.

előke: díszítésfajta. Hosszú és rövid fajtája is van. Mai formája a 19. században terjedt el. A kiskottával kiírt zászlós díszítőhang szárát áthúzták annak jelölésére, hogy játékideje (a főhang rovására) nagyon rövid, rendszerint 32-ed érték.

enharmónia: azonos hangzású, de különböző elnevezésű hangok viszonya. Két egymás melletti törzshangból származik, az alsó felemelésével, illetve a felsők leszállításával.

ensemble: együttes

entrada: bevezetés, bevezető zene

eol: a modális hangsorok egyike, vezetőhang nélküli moll jellegű hangsor; lá-sor.

espressivo: kifejezéssel, érzéssel

etűd: "gyakorlat". Rövid, egytételes zenedarab, amely bizonyos hangszertechnikai problémák elsajátítása céljából íródott.

expozíció: a fúgában a téma első előfordulása; a szonátaformában az első nagy formai egység, amelyben a tétel legfontosabb zenei gondolatainak bemutatása történik.

expresszionizmus: a XX. század elejének egyik művészeti irányzata; realista ábrázolás helyett elvont, szubjektív  lelki tartalmat igyekszik kifejezni.

éthosz: görögül "szokás, erkölcs". az akarást és a cselekvést meghatározó erkölcsi tartás, azon etikai normák összessége, amelyek egy társadalmat jellemeznek. A görög zenei gondolkodásban azért volt nagy szerepe, mert a különféle hangsorokhoz hozzárendelődött azok éthosza is, amely meghatározta jellegüket, felhasználhatóságuk körét, s ez tovább öröklődött a középkor zenei gondolkodását meghatározó modális hangsorok rendjében és a dúr-moll hangrendszerben is.

F

fantázia: 1. rögtönzésszerű, kötetlen műforma, több különböző tempójú és jellegű részből álló hangszeres darab; 2. A 16. században imitációra épülő hangszeres mű. 3. A romantikában nagyobb mű dallamainak egyvelegszerű összefűzése.

faburden/falsobordone/fauxbourdon: a többszólamú stílus kezdeti formája. Rendszerint háromszólamú. A dallamot a legalsó szólam intonálja, a legfelső szólam a felső szexttel, a középső szólam a felső terccel kíséri a dallamot.

felhangok: egy zenei hanggal egy időben megszólaló, de külön nem hallható hangok sora.

feloldójel: valamely előjegyzést vagy módosítást érvénytelenítő jel.

felütés: az ütem kezdetét jelző főhangsúly előtt, a legutolsó hangsúlytalan ütemrészen való kezdés.

félzárlat: egy zenei mondatnak a dominánson való befejezése.

férfikar: férfihangokból álló kórus.

fermáta: korona. A hangjegy fölé vagy alá helyezett jel, ami megnyújtja a jelzett hang vagy szünet tartamát; hogy mennyire az magától az előadótól függ.

figuráció: alakzat", egy dallam vagy hangzat felbontása mozgalmasabb, kisebb értékekre átmenő és váltóhangok, előlegzések és késleltetések segítségével.

finálé: 1. operafelvonások, vagy egész operák befejező része. 2. ciklikus, többtételes művek, főleg szimfóniák befejező tétele.

folia: régi, 3/4-es portugál tánc; ostinato-basszustémára épített variációsorozat.

forte: dinamikai jel; erősen, hangosan

fortepiano: 1. a zongora régi típusának elnevezése, dinamikát is lehetett rajta játszani. 2. erős hangképzés után hirtelen halk játékmódra utaló jelzés.

forzato: fokozott nyomatékkal történő játékmód; egy hang vagy akkord hirtelen hangsúlyozása.

frazeálás: egy kompozíció tagolása bizonyos zenei-értelmi egységek szerint.

fríg: moll jellegű modális hangsor; mi –sor.

fúga: a legmagasabb rendű imitációs formák egyike. Kiindulópontja egy rövid, jellegzetes zenei gondolat, amely egyetlen szólamban mutatkozik be, majd végig vonul valamennyi szólamon, később többször is visszatér.

fugato: egy zenei szakasz fúgaszerűen szerkesztett része. Csak a fúga expozíciót tartalmazza, de nem lesz belőle teljes fúga.

G

gamba: viola da gamba. Gordonka nagyságú vonós hangszer, a violák családjának tagja, a mai gordonka elődje. A hangszert a térdre vagy a lábak közé kellett helyezni.

gavotte: mérsékelt mozgású,kissé ünnepélyes, páros ütemű francia tánc, fél ütemnyi felütéssel. A szvit egyik tétele.

generálbasszus: számozott basszus; basso continuo.

generálpauza: valamennyi szólamra egyszerre vonatkozó szünet. Többnyire egy teljes ütemet tesz ki, de vannak több ütemesek is.

gigue: élénk, 6/8-os ütemű, pontozott ritmusú angol tánc. a barokk szvit zárótétele.

glissando: "csúszva". Egy hangköz áthidalása valamennyi közbeeső hang érintésével. Jele a kiinduló hangtól a befejező hangig terjedő egyenes vagy hullámos vonal, olykor felette a gliss. rövidítéssel.

grave: súlyosan. Méltóságteljesen hömpölygő, ünnepélyes hangvételű lassú zene.

grazioso: kecsesen, bájosan.

giusto: feszes, kötött tempóval, pontos ritmusban.

gordon: nagybőgő

gordonka: a vonóshangszerek hegedűcsaládjának a tagja. 4 húrja van, szólamát basszuskulcsban írják.

gyermekkar: gyermekekből álló kórus elnevezése.

H

hangfestés: a zenén kívüli jelenségek akusztikai eszközökkel történő utánzása, a szöveg tartalmának érzéki kidomborítása, legtöbbször az énekelt dallam alakjának segítségével. Legegyszerűbb formája a hangutánzás.

hangjegyírás: notáció. A zene írásbeli rögzítésének módja. A görögök az ábécé betűivel jelölték a hangokat, a középkorban a vezénylő kéz intését utánozták a neumákkal, majd Arezzói Guido megalkotja a 4 vonalból álló vonalrendszert.

hangköz: két hang egymástól való távolsága.

hangnem: a dallamok és hangzatok hangjainak hovatartozása, a hangok vonzódásának és taszításának logikai rendje. Kijelöli az alaphangot is, amihez viszonyítunk.

hangnevek: a különféle hangrendszerekhez tartozó hangok megkülönböztető elnevezése.

hangsor: skála; a zenei hangok lépcsőzetes elrendezése.

hangszercsoport: A hangszereket csoportosíthatjuk a hangadásuk, vagy kezelésük módja szerint. A hangadás módja szerint vannak hangszerek melyeknél: a levegő (aerofon hangszerek), megfeszített húr (kordofon hangszerek), kifeszített hártya (membrafon hangszerek) és rugalmas merev test (idiofon hangszerek) rezgése állítja elő a hangot. A hangszer kezelésének módja szerint léteznek fúvós, ütő, vonós, pengetős, billentyűs hangszerek.

hangszín: a hang négy meghatározó jellemzőjének egyike, a hangszerek és az énekhangok megkülönböztetően sajátos jegye, amely a megszólaló hang felhangjainak számától és egymáshoz viszonyított erősségétől függ. A hangszínt jelentősen befolyásolja a hangforrás anyaga és alakja. A szinuszhang az egyetlen, aminek nincs hangszíne.

hangzat: akkord; legalább 3 különböző magasságú hang egyidejű megszólalása.

hármashangzat: A dúr-moll hangrendszer legfontosabb hangzata, ami két egymásra épített tercből áll. Alaphangból, tercből és kvintből áll. Fajtája szerint van: dúr (nagy terc+kis terc), moll (kis terc+nagy terc), szűkített (két kis terc) és bővített (két nagy terc).

harmónium: a 18. század közepe táján keletkezett billentyűs, aerofon hangszer, az orgona helyettesítésére alkalmazták. Lábbal működtetett fújtatójából a levegő széltartályon át jut az átcsapó fémnyelvekre, útját billentyűk teszik szabaddá. Liszt és Mahler zenekari műveiben is alkalmazta.

háromtagú forma: a legegyszerűbb zenei formák egyike. Képlete: A-B-A. Az első és a 3. tagja egyező, a középső pedig eltérő.

hegedű: négyhúros vonós hangszer, a violák családjának tagja. Mai alakjában a 17. sz. eleje óta ismert.

hemiola: a három kétfelé osztása. 3 fél kotta (hemiola major), vagy 3 negyed kotta (hemiola minor) éneklése vagy játszása 2 ütés alatt.

hexachord: hat hangból álló hangsorrészlet.

históriás ének: a 16. század magyar műzenéjének jellegzetes elbeszélő jellegű műfaja, a jelent vagy a közelmúlt jelentős eseményeit tárgyalja hazafias elkötelezettséggel. Sazerzői vándor költők és lantosok, az ének előadói is voltak egyben. Rímekbe foglalták a végvárak harcait, a katonaélet epizódjait. Népi elemekből táplálkozik.

historizmus: 1. azok a posztmodern törekvések,melyek a jelen zenéjét közvetlenül kapcsolják össze a zene múlt különféle megnyilvánulásaival. 2. régizenei irányzat törekvése, ami a zenei interpretációban egy múltbeli zenei gyakorlat rekonstruálását jelenti, sokszor elmélyült tudományos munka eredményeképpen korabeli hangszerek segítségével.

homofon: eredetileg unisono éneklés. Ma akkordikus szerkesztésmódú zene, melyben 1 vezető szólam alá van rendelve a többi.

I

imitáció: többszólamú zenei szerkesztésmód, amelyben valamely szólam egy másik szólam dallamát időbeli eltolódással utánozza, legtöbbször más hangról indulva.

impresszionizmus: a latin impresszo = benyomás szóból. Az irányzat egyes vélemények szerint Monet: Impresszió a felkelő nap című tengerparti tájképéről (1872) kapta a nevét. Valójában az irányzat már 10 évvel korábban Manet műveivel elkezdett formálódni. Manet volt az, aki felfedezte, hogy a vizuális jeleknek megvan az önmagában megálló rendje. Az impresszionisták ugyanúgy a valóságot akarták ábrázolni, minta realista művészek, de módszerüket pusztán a látottakra alapozták. Azt vallották, hogy a természetben a látvány a fényviszonyok hatására pillanatról pillanatra változik. A festő feladata ezeknek a futó benyomásoknak a rögzítése.

impromptu: latinul = készenlétben. Kezdetben a 17. századi Franciaországban rögtönzött költeményt vagy felvonásközi betétszámot jelöltek ezzel az elnevezéssel. A 19. sz. 20-as éveitől kisebb hangszeres, elsősorban zongoradarabot jelöltek Impromptu névvel. Először rögtönözték, improvizálták a darabot, utána írták le. Ezért ezek szerkezete egyszerű 3 részes, visszatéréses.

improvizáció: valamely zenei témának minden előkészület nélkül, fejben való kidolgozása és azonnali lejátszása.

induló: eredetileg katonai menetelést serkentő, páros ütemű,a lépés tartását segítő zene.

instrumentális: hangszeres

interludium: közjáték, szabad formálású hangszeres zene, az egyházi orgonista ének-versszakok közötti orgonajátéka.

intermezzo: közjáték; opera két jelenete vagy felvonása között előadott önálló, más karakterű darab; operák jelenetei közé beiktatott zenekari részlet; 19. sz.-tól önálló karakterdarab is.

interpretáció: előadás

intonáció: 1. hangadás, megszólaltatás, a hangolás minősége. 2. a zene előadásának indítása., az első hangok megszólaltatása.

invenció: a latin inventio = ötlet szóból. a 17-18. században csembalóra írott, szabad imitációs műforma. Mindig egyetlen témán alapszik.

ion: megegyezik a mai dúr hangsorral.

izoritmikus: olyan dallam, melynek minden sora azonos ritmusú. Az ars nova idején meghonosodott gyakorlat: valamely szólam részeiben azonos ritmus tér visza, miközben dallama megváltozik.

K

kadencia: zárlat, záradék; a zene értelmi tagozódásának legfőbb eszköze; áriákban, versenyművekben a koncertáló szólam virtuóz, kötetlen szólója.

kamarazene: kis hangszer együttesre írt zenemű, melyben az egyes hangszerek önálló szólamot játszanak.

kánon: az imitáció legszigorúbb formája, amikor egy szólam menetét egy vagy több szólam időbeli eltolódással hangról hangra utánozza.

kantáta: recitativókkal, áriákkal, kórusokkal bővelkedő többtételes, zenekar kíséretes mű.

keringő: 3/4-es ütemű osztrák, eredetileg népi tánc, a ländler utóda.

késleltetés: a harmóniai feszültség fokozásának egyik eszköze; egy vagy több szólam az előző akkordból átkötve nem oldódik fel a többi szólammal egyidejűleg az új akkordra,hanem disszonanciaként szerepel benne, feloldására csak utólag, késve kerül sor.

kéttagú forma: két egymást kiegészítő periódusból áll. Képlete: A-B.

kidolgozás: az a kötetlen formájú, rendszerint moduláló rész, amely a mű folyamán már korábban bemutatott anyagból épül.

klarinét: szimpla nádnyelves fafúvós hangszer. Testének furata hengeres, részben ujjakkal, részben szelepekkel fedhető hanglyukakkal. A 18. sz. folyamán terjedt el. Transzponáló hangszer, ma már csak A és B hangolású változata használatos.

klavichord: a legrégebbi billentyűzettel ellátott húros hangszer, a zongora kisméretű, asztalra helyezhető elődje. A húrokat a billentyű lenyomásával kis fémrudak súrolták.

kóda: záradék, függelék, valamely kompozíció vagy tétel végére illesztett rövidebb-hosszabb utójáték, epilógus.

koloratúra: a dallam kidíszítése, kiszínezése a főhangot körülvevő hangokkal, hangzatfelbontásokkal, futamokkal nagy ugrásokkal.

konszonancia: a tonális zenében a rokon hangzású hangok együttes megszólalása.

korál: a protestáns egyházzenében az egyházi énekek összefoglaló elnevezése.

Köchel-jegyzék: Mozart életművét rendszerező, műveit sorszám szerint megkülönböztető tudományos kiadvány.

kromatika: a hét alaphangmagasságának egy fél hanggal felfelé vagy lefelé történő megváltoztatása.

kvartett: négy szóló énekhang vagy hangszer együttese.

kvintett: öt szóló énekhang vagy hangszer együttese.

kvintkör: a dúr és a moll hangnemek ábrázolása előjegyzésük jellege és száma szerint kör alakban C hangról indulva.

kvintola: öt hangjegyből álló csoport, amelyet négy vagy hat ugyanolyan értékű hang időtartama alatt kell megszólaltatni. 2/4-es és 6/8-os ütemben fordul elő.

L

lamento:panaszos jellegű zene. Drámai kifejezőerővel telt, rendszerint basso ostinatóra épített arioso.

largo: szélesen. A leglassabb tempóra utaló jelzés.

legato: kötötten. Olyan játékmódot jelöl, amelyben a hangok szoros egymásutánban, pillanatnyi megszakítás nélkül követik egymást.

leggiero: könnyedén. A legato és a staccato játékmód között van az előadásmódja.

lento: lassan

libretto: szövegkönyv

líd: dúr jellegű modális hangsor. A fá hangról kezdődik.

Lied: a romantika idején kialakult német dal

ligatúra: a gregorián kottaírásban az egy vokálisra éneklendő hangok különleges írásmódja: a hangjegyek szorosan egymáshoz tapadnak.

lokriszi: modális hangsor ti hangról indulva.

loure: 1. régi normandiai dudaszerű fúvóshangszer. 2. sarabande-szerű, lassú, 6/4-es vagy 3/4-es tánc a 18. században.

M

madrigál: rövid, lírai hangulatú, 3-8 szólamú, kis énekegyüttesre írt kompozíció a 16. században. Formájára jellemző az ismétlés nélküli felépítés.

maestoso: méltósággal, fenségesen

maggiore: a dúr hangnem olasz neve, a dúr hármashangzat nagy tercére való utalással.

manuál: általában kézi játékra alkalmas billentyűsor. Az elnevezés csak azoknál a hangszereknél használatos, ahol pedálbillentyűzet is van (orgona), vagy ahol több kézi billentyűsor is található (csembaló).

marcato: kiemelve, hangsúlyozva

marcia: induló

mazurka: Lengyel népi tánc három különböző táncfajtából (tüzes mazur, nyugodtabb kujawiak, nagyon gyors oberek). Közös jellemzőjük a hármas ütem, melyen belül valahol pontozás, nyújtott ritmus fordul elő, amit az egész darab alaplüktetésében érezni lehet.

melizma: a főhangok közötti hangok láncolata, melodikus díszítés, hajlítás. Egy szövegszótagra énekelt több hang.

mellékdomináns: "az V. fok mintáját követő akkord a skála egyéb fokain. Színezete dúrhármas, illetve dúrhármas kis szeptimmel." (Frank Oszkár)

melodráma: patetikus stílusban előadott, zenével kísért beszéd vagy deklamáció. Lehet nagyobb mű részlete. A 19. sz. elejének jellegzetes műfaja, s hatása akkor a legnagyobb , ha szerzője feszültséggel teli jelenetekben és csak ritkán alkalmazza.

menüett: 3/4-es mérsékelt tempójú francia udvari tánc egy negyed felütéssel.

menzúra: a hangjegyek egymáshoz viszonyított mértéke, időmérete.

metronóm: rugós szerkezettel működő ütemmérő, a zeneművek tempóját pontosan meghatározó szerkezet.

metrum: időmérték, ütemmérték, a zenei ritmus beosztása.

mezzoforte: középerősen.

mezzopiano: közepesen halkan.

mezzoszoprán: az alt és a szoprán közt fekvő női , illetve gyermekhang.

minore: a moll neve, utalva a moll hármashangzat kis tercére.

mise: a katolikus istentisztelet fő formája. Állandó (Kyrie, Gloria, Credo, Santcus-Benedictus, Agnus Dei) és változó részekből áll.

mixolíd: szó hangról kezdődő dúr jellegű modális hangsor.

mixtúra: 1. Kevert játék; az orgona egyik regisztertípusa, amelynél az alaphanggal együtt annak részhangjai is azonos hangerővel szólalnak meg. 2. Párhuzamosan mozgó, azonos felépítésű akkordok sora.

moderato: mérsékelten, mérsékelt gyorsasággal.

modális hangsorok: Eredetileg egyházi hangsorok; Az antik görög zene hangsorait vette át a gregorián zene. A gregorián hangsorok nem pontosan egyeztek meg a görög hangsorokkal, de az elnevezéseik megmaradtak. Ma a diatonikus hangrendszer hét hangsorának, módusának: az ion, dór, fríg, líd, mixolíd, eol és a lokriszi hangsornak a gyűjtőneve. 

moduláció: az egyik hangnemből a másikba való átmenet a dúr-moll hangrendszerben.

modus: egy hangrendszerből képezhető hangsor, azaz hangnem. A görög zeneelmélet alapvető fontosságú a későbbi korok szempontjából. Rendszerezi a hangsorokat, értelmezi hangzásukat a zene természetével, a társadalomban elfoglalt helyével és hatásával kapcsolatban.

moll: a dórból és az eolból a 18. sz. során kifejlődött hangnem. A dúr mellett a klasszikus zenekultúra fő hangneme.

molto: nagyon

monódia: az ókori görög zenében egyetlen hangszerrel kísért szólóének. Szoros jelentésében az 1600 táján Itáliában kialakult új stílus megjelölésére használták, mint számozott basszussal, majd több hangszerrel kísért szólóének. Az opera kialakulásában fontos szerepet játszik.

morendo: tempóban és dinamikában egyaránt elhalóan.

mosso: mozgalmasan, élénken

motetta: A motetta az európai többszólamúság egyik alapvető műformája volt a 13-17. században. Elnevezése a középkorból ered, amikor a tenor fölött következő szólamot szöveggel látták el, s ezért motetusként tüntették fel. (mot = szó). A szólamok száma rendszerint három vagy négy volt, közülük a motetus volt a középső, a tenor az alsó, amely hagyományos gregorián dallamból átvett, egyetlen szótagra énekelt melizmából állt. Ezt a legmélyebb szólamot hangszer is játszhatta. A felső szólamok szövege kétféle volt, idővel ugyanis gyakran világi témákkal cserélték fel az egyházi szövegeket. Mivel ezek a szövegek gyakran nem a templomba illőek voltak, egyre gyakrabban adták elő a motettákat a templomon kívül.

N

neoklasszicizmus: 1920 körül születő irányzat, amely korábbi korzakok szellemét, főként a barokk kort idézi fel. A romantika érzelmességével és énközpontúságával fordult szembe. Többnyire megőrizte a tonalitást.

neuma: görögül "intés". A 9-12. sz. írásmódja. Kezdetben a dallam irányát mutatták, a hangmagasságot, hangközt, ritmust nem jelezték. Az egyes szótagokra eső hangokat 1-1 jellel vagy jelcsoporttal ábrázolták.

népdal: eredendően a paraszti létformához kötött ősi eredetű dallamkincs. Szerzője ismeretlen, eredendő közegében különféle népszokásokhoz kapcsolódik. Lejegyzése csak utólag, tudományos kutatás céljából történik meg. Rendszerint egyszólamú, s kíséret nélkül is teljeset nyújt.

női kar: kórusmű, melyben csak nők énekelnek.

nyitány: operák, oratóriumok, színpadi kísérőzenék és balettek hangszeres bevezető zenéje.

O

obligát: "kötelező"; olyan szólam (hangszer), amely a zenemű teljes értékű megszólaltatásához feltétlenül szükséges, nélkülözhetetlen.

oktett: nyolc énekhangra vagy hangszerre írt kompozíció, illetve az a hangszeres együttes, ami előadja.

opera: mű - "opera in musica" = zenei műalkotás; az egyik legösszetettebb zenei műfaj, a vokális és hangszeres zenével dráma és líra, színjátszás s tánc, díszlet és jelmez társul. Alapja a szövegkönyv. Általában nyitány vezeti be és felvonásokra tagolódik.

opus: mű, munka. Egy zeneszerző kompozícióinak a sorszámát jelzi.

oratórium: több részes, drámai-elbeszélő jellegű, többnyire bibliai témájú, egész estét betöltő, szóló énekhangra, kórusra és zenekarra komponált mű, melyet nem szcenikusan, hanem hangversenyszerűen adtak elő.

organum: a korai többszólamúság elnevezése. A gregorián dallammal oktáv, kvint vagy kvart párhuzamban halad több szólam.

orgonapont: hosszan kitartott, az orgonapedálra emlékeztető mély hang, amely fölött különféle harmóniák váltakoznak, ezek tőle egészen távol eső, hangnemidegen hangzatok is lehetnek.

ossia: ezzel a szóval jelölik a zeneművekben azokat a hosszabb-rövidebb részeket, melyek mintegy variánsként játszva az eredeti zenei szöveg helyett játszhatók.

ostinato: állandóan, makacsul ismétlődő motivikus zenei anyag.

összkiadás: olyan gyűjteményes anyag, amely egy zeneszerző összes művét magában foglalja. Tudományos alapon készülnek, ezért a lehető leghitelesebben tartalmazzák a zenei szöveget.

P

parafrázis: idegen szerző művének szabad, fantázia formában történő feldolgozása, rögtönzésszerű átdolgozása.

parlando: beszédszerűen; a beszéd ritmusához igazodó szabad ritmikájú előadásmód.

partita: a variáció olasz elnevezése a 17. században, majd a szvittel azonos, többtételes műforma.

partitúra: vezérkönyv; több hangszerre írt zeneművek lejegyzési módja. Az egyes szólamok külön-külön vonalrendszerben kapnak helyet oly módon, hogy a grafikus képben ütemenként jól követhetőek legyenek a mű metrikus-ritmikus folyamatai. A szólamok felülről lefelé magasságuknak megfelelően tünteti fel és hangszercsoportok szerint rendezi.

passacaglia: olasz, vagy spanyol eredetű, kimért 3/2-es ütemű tánc. A barokkban variációsorozat, melynek jellegzetessége, hogy egy 4-8 ütemre terjedő basszusdallam, amely ostinatoszerűen ismétlődik.

passió: A passió Krisztus szenvedéstörténete, melyet az elbeszélő - testo (evangélista) elbeszélése, egyes személyek (Krisztus, Péter, Pilátus, Mária) beszéde és válasza, és a tömeg felkiáltásai ábrázolnak.

pavane: nyugodt, méltóságteljes, 2/2-es ütemű spanyol udvari és társastánc a 16. században.

pentachord: egy hangsor 5 egymás után következő foka.

pentatónia: ötfokúság; 5 hangra épülő hangrendszer. Elméletben a kvintkör 5 első hangjából áll (C-G-D-A-E), melyek hangsorrá rendeződnek a zenei térben (C-D-E-G-A). A hangrendszer más és más hangjáról kiindulva más és más móduszát kapjuk meg. Így létezik: lá-, dó-, ré-, mi-, szó pentaton.

periódus: zenei forma, ami általában 2 frázisból áll. Zenei részei kérdés-feleletet alkotva kiegészítik egymást. A két tagot cezúra választja el egymástól. Közepén elérjük a dominánst, a végén tonikával zárul. Leggyakrabban 8 ütemből áll.

pesante: súlyosan

piano: halkan

pikárdiai terc: mollban írt zeneművek dúr hármassal való befejezése.

pizzicato: zenei játékmód a vonós hangszereken, a húrok ujjakkal való megpendítését jelenti.

plagális zárlat: a dúr-moll hangrendszer egyik befejező akkordlépése, amelyben a domináns helyett a szubdominánsról lép a tonikára.

polifónia: többszólamú zenei szerkesztésmód, amelyben minden szólamnak önálló szerepe van.

polimetria: a kettes és a hármas lüktetéscsoportok kötetlen váltakozása, illetve különböző ütemfajták egyidejű megszólalása.

poliritmika: többritmusúság. Különböző ritmusok, eltérő ütemfajták egyidejű felhangzása a többszólamú zenében.

prelúdium: előjáték; improvizációs jellegű hangszeres bevezető darab.

presto: nagyon gyorsan, sebesen

programzene: hangszeres zene, amely valamilyen fogalmilag megragadható téma leírásával kapcsolatos.A programra legtöbbször maga a zeneszerző utal a címadással. A megzenésítésre alkalmas téma befolyásolja a mű megformálását.

prozódia: a szöveg és a zene helyes illeszkedésének tana. A zene ritmusának és hangsúlyainak helyes alkalmazkodása a szöveg ritmusához és hangsúlyaihoz.

Q

quieto: nyugodtan

quodlibet: a 16-17. század irodalmában különféle dallamok és szövegek tréfás, többszólamú kombinációja. Lehetett instrumentális, vagy vokális. Készülhetett tisztán világi vagy népi anyagból, vagy feldolgozhatott egyházi énekeket, mint pl. a protestáns korál-quodlibet.

R

rapszódia: laza szerkezetű, fantáziaszerű hangszeres kompozíció, amely leggyakrabban népi motívumokra épül.

recitativo: énekbeszéd; Olyan éneklés, amely ritmikájában pontosan követi a a beszéd lejtését, dallamában pedig többé-kevésbé egy szinten mozog.

refrén: a strófikus dalok változó részei után azonos tartalommal és dallammal visszatérő szakasz.

regiszter: az orgona és harmónium különböző hangmagasságokra beállított, de azonos hangszínű sípjainak sora.

Reihe: németül "sor". A dodekafon zenében a tonalitás helyét a kromatikus skála 12 egyenrangú hangjából képzett Reihe foglalja el, melyet minden egyes zeneműben újraalkotnak. a sor különféle alakváltozásokon megy keresztül.

repetitív zene: más néven minimal music. Az 1960-as évek jellegzetes irányzata. A végletekig leegyszerűsített struktúrák, szigorú rendszer jellemzi. Nagy hangfelületek ostinato-szerűen ismétlődő, kis motívumrészecskékből állnak össze, s lassú, alig észrevehető változáson mennek keresztül.

repríz: a szonátaformában az expozíció visszatérése

requiem: halotti mise

risoluto: határozottan

ritenuto: visszatartva, lelassítva

ritornello: 1. a régi firenzei énekes formákban refrénszerű szövegvisszatérés. 2. A 17-18. századi vokális művekben és zenekari concertókban a hangszeres zenekari közjáték elnevezése. 3. A rondóformában a visszatérő epizód neve.

rondó: eredetileg régi francia körtánc; később az egyik legalapvetőbb zenei forma lett, melyben egy kezdő téma (rondótéma =a) többször, de legalább kétszer visszatér. A téma visszatérések között úgynevezett epizódok szólalnak meg (a-b-a-c-a-d-a...)

rubato: csapongva, nem egyenletes tempót tartva.

S, SZ

sarabande: Régi arab, perzsa vagy török eredetű spanyol tánc. Lassú tempó, páratlan ütem (3/2 vagy 3/4), a chaconne-ra emlékeztető ritmika jellemzi.(Az ütem hangsúlya a 2. egységen van.) Gazdag díszítésű, sok ékesítéssel, trillával.

scherzando: tréfásan, könnyedén, játékosan.

scherzo: "tréfa"; a klasszikus szimfóniák és szonáták gyors, vidám karakterű tétele. A menüettből fejlődött ki, átvette annak háromrészességét, da capo formáját.

secco: száraz, szárazon; recitativo secco - az énekest csak a continuo szólam kíséri.

semplice: egyszerűen

simile: hasonlóan játszandó

sostenuto: vontatottan, kimérten

sotto voce: tompa hangon

staccato: rövid, szaggatott előadásmód, jele a hangjegy felett álló pont.

szekvencia: 1. valamely motívum más-más hangfokokon való többszöri ismétlése.2. a gregorián zenében a mise változó tételeinek egyike. Eredetileg az alleluják végén improvizált dallam alárakott szöveg.

szeptimakkord: a klasszikus zene tercépítkezésű négyeshangzata, amelyet az alaphangra épülő terc, kvint és szeptimhang alkot.

szeriális zene: zeneszerzési technika, amely számsorok segítségével előre meghatározza mind az egyes hangok, mind a hangcsoportok valamennyi paraméterét.

szextett: hat tagból álló hangszeres vagy énekes együttes, illetve az ilyen együttesre írt zenemű.

szillabikus: ének-típus, melynél egy szótaghoz egy hang tartozik

szimfónia: egyike a legmagasabb rendű többtételes zenekari műformának. Tételeinek száma 3-5 között váltakozik, a leggyakoribb 4 tételes.Tételrendje általában: gyors, lassú, menüett, gyors.

szimfonikus költemény: szimfonikus zenekarra írt szabad formájú egytételes programzenei mű. Programját rendszerint költemény vagy prózai mű határozza meg.

szinkópa: a metrikailag súlytalan ütemrésznek az utána következő súlyos ütemrésszel való összekötése.

szolmizáció: a szolfézs tanításának módszere, hangok megnevezése és éneklése szótagokkal, vagy betűnevekkel, amelyeket a 9. században élt Arezzói Guido honosított meg a hexachord hangjaira: a szótagok egy Szent Jánoshoz szóló himnusz sorainak kezdő szótagjai (Ut, re, mi fa, sol, la). Ehhez társult a 16. századtól a 7. hang (si)

szonáta: A szonáta elnevezés az olasz sonare = hangzani igéből származik. Jelentése: hangzó darab. Eredetileg tehát általában hangszeren megszólaló darabot jelölt csupán, gyakran vokális tételek hangszeres átiratait. A 17. században módosult a szó értelme. A század közepe után több összetartozó tételből álló kompozíciót nevezünk szonátának. Az összetartozást 2 tényező teremti meg: az azonos hangnem (amely általában csak az egyik lassú tételben vált át valamilyen közeli hangnembe), valamint a különböző metrumú lassú-gyors tempójú tételek váltakozása. A barokk szonáta az 1680-90-es években nyerte el végső alakját. A barokkban két típusa volt, a sonata da chiesa és a sonata da camera. A 18. században született meg a klasszikus szonáta, amely ciklikus 3-4 tételes műforma. I. tétel gyors-szonátaforma, II. tétel lassú-szonáta és rondóforma, III. tétel menüett vagy scherzo, IV. tétel gyors - rondó vagy szonátarondó.

szonátaforma: hármas tagolódású: I. expozíció, II. kidolgozás, III. visszatérés. Az expozícióban a főtéma szólal meg először, majd rövid átvezetéssel domináns hangnemben követi a melléktéma, majd a zárótéma. Az expozíció ismétlése után a kidolgozásban a zeneszerző feldolgozza az expozíció témáit, majd a visszatérésben újra megszólal eredeti alakjában az összes téma, de már végig tonikai hangnemben.

szonátarondó: rondóforma, melyben a rondótémán kívül valamely epizód, többnyire az első visszatér, s ezzel második témává lép elő. Képlete: A-B-A-C-A-B-A.

szoprán: legmagasabb női énekhang.

szubdomináns: valamely hangsor IV. fokának, illetve a ráépített hármashangzatnak a neve. Szubdomináns funkciót tölt be a II. és időnként a VI. fokú hangzat is.

szűkített hármashangzat: két kis tercből álló hármashangzat.

szvit: 1. A barokkban stilizált táncok sorozata, melyeket a hangnemi egység köt össze. 4 állandó tétele: allemande, courante, sarabande, gigue. 2. A 19. században operák, színpadi kísérőzenék részleteiből összeállított hangszeres zenemű.

T

tabulatúra: több szólamban játszó hangszerek lejegyzésmódja a 14-18. századig. A partitúrához hasonlóan az egyes szólamokat táblázatokba csoportosították. Az orgona tabulatúrákat a vonalrendszerbe írták, a lant-tabulatúrákban viszont nem használtak kottafejeket, hanem számokkal és vonalakkal a fogásmódokat jelezték.

tacet: hallgat; zenekari vagy énekkari szólamokban az illető szólam a jelzett részben, tételben nem szerepel.

temperálás: mérséklés. A különféle akusztikai hibák mérséklése. A korábbi századokban a tiszta hangolás nem nyújtott arra lehetőséget, hogy minden hangnemben tökéletesen tisztán tudjanak játszani az előadók. A zeneszerzők kerülték a törzshangnemtől távol eső hangnemeket, mivel a hangszeren a hangok enharmonikus átértelmezése nem volt lehetséges. A 17. század utolsó évtizedében Andreas Werckmeister elméleti munkájában a temperált hangolás mellett foglalt állást. Ez bizonyos megalkuvást jelentett a hangok abszolút tisztasága szempontjából, viszont távlatokat nyitott a sok előjegyzéses hangnemek gyakorlati használhatósága előtt. „Tiszta” csak az oktáv maradt, a két oktáv között tizenkét egyenlő félhangot hozott létre az új eljárás, és ez némi engedményt követelt a hangközök viszonylatában: a kvint valamivel szűkebb lett, a dúrterc valamivel nagyobb.

tempo: időmérték, sebesség, gyorsaság.

tenor: legmagasabb férfi énekhang

tenuto: nyújtva, kitartva

tercett: három énekhangra, hangszeres kísérettel vagy anélkül írott zenemű.

tetrachord: valamely hangsor négy egymás mellett levő hangból álló részlete.

toccata: "toccare" = érinteni. Virtuóz futamokkal, gyors figurákkal teletűzdelt szabad formájú, fantáziaszerű kompozíció.

tonika: a tonalitás meghatározója, valamely hangsor I. foka, alaphangja.

tonalitás: hangnemiség; valamely zenemű részlet tulajdonsága, amivel egy bizonyos hangnemhez való tatozását érezteti.

tranquillo: nyugodtan

transzponálás: valamely zenemű más hangnembe való átírása.

tremolo: valamely hang gyors egymásutánban való ismétlése.

trió: három hangszerre írt zenemű.

tritonus: a bővített kvart hangköz elnevezése. Három egész hang távolságot ölel fel.

trubadúr és trouvére zene: trubadúroknak, illetve trouvéreknek nevezzük azokat a 12-13. századi költőket, akik Európa első népnyelvű költészetének megteremtői voltak. A trubadúr és trouvére elnevezések azonos jelentéssel bírtak (trobaire=kitalálni, átvitt értelemben költeményt írni). A trubadúrok Dél-Franciaországban éltek, a trouvérek pedig Észak-Franciaországban. Az első trubadúrok a 11. század végén éltek. Legnevesebb képviselőjük IX. Vilmos Aquitánia hercege, Bernart de Ventador és Raimbault de Vaqueiras. Meg kell még említeni Peire Vidal nevét, aki Imre király uralkodása idején Magyarországon is járt. A trouvére művészet a 12. század közepétől indult fejlődésnek. Legjelesebb képviselőjük Oroszlánszívű Richard, Moniot d’Arras és Adam de la Halle. A dallamok kezdetben szájhagyomány útján terjedtek, leírásukra később került sor. Előadásuk általában a szerző szolgájának a menestrelnek a feladata volt, aki legtöbbször hangszerrel kísérte énekét. Szövegük általában szerelmi témájú. A szerelmi témák mellett vannak olyan szövegek, amik hőstetteket beszélnek el, vagy baráti érzésekről szólnak. Jellemzőek a politikai vagy erkölcsi témájú versek is.

tutti: a zenekari vagy énekkari szólamokban és partitúrákban a szólórészek után a teljes együttes belépését jelzi.

U

ungaresca: a 16-17. században ezzel az elnevezéssel illették a magyaros hangvételű, hangszerre írott táncokat.

unisoso: a többszólamú zenében több szólam prím vagy oktáv párhuzamban ugyanazt a dallamot énekli.

V

vágánsok: egyházi iskolákhoz, egyetemekhez tartozó, de az egyház kötelékébe nem lépő, gyakran helyhez nem kötött, vándorló értelmiségiek, diákok. komoly teológiai, irodalmi és zenei képzettséggel rendelkeztek, ugyanakkor a szellemi függetlenség hívei voltak. Szövegeik olyan énekversek, melyeket zenei kísérettel adtak elő, s gyakran meglévő dallamokra, ritmusokra – nem ritkán ismert himnuszok dallamára – írtak. A szövegek szerzője általában ismeretlen, a versek a pénz hatalmát, az erkölcsök romlottságát, a világ rendezetlenségét éppúgy megéneklik, mint a fiatalság, a szerelem, a testiség, a mámor vagy a kocsmázás örömeit.

váltódomináns: a domináns hangnem V. fokán épült hármas vagy négyeshangzat (alaphangnemben tehát a II. fokú akkord).

variáció: egy dallam vagy ritmusképlet oly módon történő megváltoztatása, hogy az eredeti forma felismerhető maradjon.

verbunkos zene:

vibrafon: az idiofon hangszerek családjába tartozó, behangolt fémlapokból készült, asztal alakú ütőhangszer.

vibrato: "remegve, reszketve"; Énekben, vonós és fúvós hangszereken főleg a kitartott hangok állandó, gyors, csekély magasságbeli különbségeket eredményező hullámoztatása.

virginál: a csembaló egyik változatának elnevezése a 16-17. században. Kis méretű, téglalap alakú húros-billentyűs hangszer. A manuál és a húrozat a hangszer hosszában fut.

vivace: élénken, gyorsan

vonalrendszer: amelyre a különböző magasságú hangok lejegyzés, rögzítése történik. Az öt vonalon el nem helyezhető hangokat alsó vagy felső pótvonalakra helyezzük.

vonósnégyes: A kamarazene legmagasabb rendű műfaja, négy vonóshangszerre (2 hegedű, brácsa, gordonka) írt mű.

Z

zárlat: kadencia; két vagy több hangzat egymásutánja, amely megerősíti az utolsó akkord záró jellegét, s ezzel lehetővé teszi a zenei forma teljessé válását. Beszélünk autentikus (V-I) és plagális (IV-I) zárlatról. A klasszikus zene legáltalánosabb zárlata az I-IV-V-I fokokat követi.

zongorakivonat: a zenekari szólamokat tömörítő zongoraszólam.

 

Forrás:

Középiskolai zenei lexikon

Böhm: Zenei műszótár

 

Megjegyzés: a pirossal jelöltek az emelt szintű klasszikus zenész érettségi részét képezik.