ZENEÓRA

A romantikus dal és dalciklus

I. A német Lied

A nemzetközi szakirodalom Lied-nek nevezi azt a jellegzetesen német, romantikus daltípust, melynek kezdeményei már Mozartnál, Beethovennél megjelennek, majd vonulata tovább folytatódik Schuberten, Schumannon, Brahmson át Hogo Wolfig és Richard Straussig.

            A hangszerkíséretes dal évszázadok óta ismert zenélési forma. A klasszikus mesterek is művelték, de ezen a téren nem tűztek maguk elé magasabb célokat. Inkább csak alkalomszerűen foglalkoztak vele és úgy kezelték, mint a könnyed szórakoztatás eszközét. Néhány esetben túlléptek ugyan a konvencionális kereteken és dalaikban megjelent a személyes hang (pl: Haydn angol canzonettái, Mozart: Az ibolya, Beethoven: A távoli kedveshez dalciklus), mégis ezen a téren sose jutottak tovább kifejezésviláguk közepes régióinál.

1) Franz Schubert (1797-1828)

A romantikus dal első jelentős és meghatározó képviselője volt Franz Schubert. Több mint 600 dalt komponált. Nem a klasszikus elődöktől kapta az ösztönzést. A kortárs, divatos német dalszerzők Zelter, Reichard, Zumsteeg dalai hatottak rá. Ezeknek a muzsikusoknak a zenéjét az utókor már rég elfelejtette, és Schubert is hamar túljutott példáikon. A fiatal Schubert pályakezdésénél azonban fontos szerepet töltöttek be, mert műveik számos olyan csírát tartalmaztak, amiket a maga stílusának kialakításánál felhasználhatott.

1814-15-ben, a Margit a rokkánál és az Erlkönig c. Goethe megzenésítésekkel olyan mesterműveket alkot, amelyek érettség, szuggesztivitás, eredetiség tekintetében messze meghaladják akkori hangszeres műveit. Bennük már testet ölt az igazi schuberti dal, a német Lied.

Dalaiban Schubert a legszemélyesebb mondanivalóját fejezi ki. A szövegek között találhatunk értékes költői alkotásokat (első helyen Goethe, majd Schiller, Heine, Shakespeare versei), de ezen a téren nem volt különösebben igényes, mivel a nagy költők művei mellett jelentéktelen költők verseit is megzenésítette.

A Schubert előtti dalköltészetnek általában az a gyengéje, hogy a komponisták nem fordítottak kellő figyelmet a dalszövegek kérdésére. Schubert viszont mindig a versből indult ki és annak értelmezésével jut a legváltozatosabb formai megoldásokig. Dalai között találhatunk:

–  Strofikus dalokat: a dallam és a kíséret minden versszakban ugyanaz (pl.: Vadrózsa)

–  Variált strofikus dalokat:  a dallam és a kíséret bizonyos versszakokban megváltozik

    (pl.: A hársfa)

• Átkomponált vagy végigkomponált dalokat: a történést követve, a dallam és a    kíséret mindig új. A zenei egység a teljes mű hangvétele révén jön létre. Visszatérő motívumok is szerepelhetnek benne (pl.: A vándor).
• Variációs formájú dalok (pl: A hasonmás)
• Triós formájú dalok (pl: A molnár és a patak)
• Rondó formájú dalok (Margit a rokkánál)

Nála azonban nemcsak a szerkezeti felépítés, hanem az énekszólam jellege, az ének és a hangszer viszonya, a hangszer elő és utójátéka is a vers értelmezésének függvénye. Dalaiban a zongora sem egyszerű kíséret már: egyenrangú társ az ének mellett, mely hátteret, környezetet fest, drámai hangsúlyt ad, jellemez, nemegyszer a sorok mögötti rejtett értelmet fejezi ki. (pl: a Margit a rokkánál c. dalban egyszerre érzékelteti a rokka pergését és a szerelmes lány lelkének vibrálását).

            Igen sokrétű a schuberti dalköltészet műfaja és hangvétele. Találunk a dalok között:

• drámát (pl: A halál és a lányka)
• életképet (pl: A verklis)
• helyzet-dalt (pl: A pisztráng)
• balladát (pl: Erlkönig)
• lírai költeményt (pl: A muzsikához)
• szerenádot (pl: Ständchen)

A sokféle hang közül egy jellegzetesen schuberti motívum az ember magányának problémája, az örökös elvágyódás, otthontalanság, útkeresés, vándorlás.

      Schubert dalköltészete mélyen az osztrák-német népzenében gyökerezik. Nem véletlen, hogy számos dala visszakerült a nép ajkára és vált közkinccsé.

    Dalai között 2 dalciklus is található: A szép molnárlány, Téli utazás. Mindkettő Wilhelm Müller verseire.

A dalciklus tartalmilag, hangulatilag összekapcsolódó dalok sorozata, amelyben az egyes dalok formai változatossága révén jön létre a dalciklus művészi egysége.

2) Robert Schumann (1810-1856)

          Schumann művészi kifejezőeszköze mindig a zongora volt. Az 1840-es év nagy változást hoz az életébe. Szerelme Clara Wieck iránt végre beteljesedhetett. Ekkor fordul a dal műfaja felé. Ezt az évet a „dalok éve”-ként is nevezik, mivel 138 dalt írt egy év alatt. (köztük 4 dalciklust is: Mirtuszok; Dalkoszorú; Asszonyszerelem, asszonysors; A költő szerelme). Működése a dal műfajának területén a Schubert által teremtett Lied-típusnak új felvirágzását hozza. Dalainak témaköre és kifejezési skálája talán kisebb, mint Schuberté, de irodalmi ízlése választékosabb, igényesebb. Legtöbb dala a szerelem élményéből táplálkozik, ám a szülőföld, az otthon, a barátság is sokszor ihleti képzeletét. Írói hajlamát, műveltségét ebben a műfajban kamatoztatja igazán. Páratlanul finom érzékkel tapintja ki a versek hangulatait s teremti meg a szöveg és a zene magasrendű egységét.

Újszerű vonás Schumann dalaiban a zongorakíséret különösen árnyalt, kiemelt szerepe. A hangszer nála nemcsak környezetet fest vagy atmoszférát teremt, hanem legtöbbször a szavak mögötti értelem, a lelki történés érzékletes kifejezését is magára vállalja. A schumanni dalokban a dallam nem csupán az énekszólamé, a hangszer gyakran átveszi annak dallamát, és maga szövi tovább, olykor ellenszólamot játszik hozzá, de az is gyakori, hogy az énekszólam helyett maga beszél. Különösen fontos szerepet kap a dalok bevezetésében és lezárásában: a bevezető előlegzi a vers hangulatát, az utójáték pedig lekerekíti, végső harmóniába rendezi a dalban, dalciklusban hullámzó érzelmeket.

Mint Schumann-alkotta típus, külön kiemelést érdemel a Chamisso verseire írott ciklus, az Asszonyszerelem, asszonysors, ami dal-novellának tekinthető. Nőalakjáról teljes emberi portrét és összefüggő életrajzot ad, a szerelem első fellobbanásától, a beteljesülésen, a családi és anyai boldogságon keresztül a szeretett férj haláláig.

3) Johannes Brahms (1833-1897)

            A költészet iránti lelkesedése korán elvezette a dalkomponáláshoz. A schuberti Lied-tradíciót folytatja. Több, mint 200 dalt írt, melyek mögött mindig ott áll – hol burkoltan, hol nyíltan – a népdal, az egyszerű strófaszerkezet, a legtermészetesebb énekszerűség (pl: Bölcsődal). Miként Schubertnél, az uralkodó szólam nála is az énekszólamé, bár a vers tartalmi kibontásában a zongora is fontos szerepet játszik; sőt az adja a brahmsi dalok legfőbb eredetiségét az elődök kifejezésmódját meghaladó virtuozitásával, telt, zengő hangzásával, nem utolsósorban a ritmus rendkívüli változatosságával.

           Külön kiemelést érdemelnek a brahmsi daltermésből A szép Magelone és a Négy komoly ének dalciklusok. Emellett számos népdalt dolgoz fel szólóhangra, énekegyüttesre és kórusra is.

4) Hugo Wolf (1860-1903)

            A késő romantika nagy dalköltője volt. Mintegy 300 dalt komponált. Dalai rendkívül egyéni jellegűek és elsősorban Schumann dalai hatottak rájuk. Wolf kiindulópontja a részletes szöveg-interpretáció, inkább kis jeleneteket, mint dalokat írt, ezért is adja dalainak a „Költemények énekhangra és zongorára” címet. A zongoraszólam nem kíséret, hanem sokkal inkább kis formátumú szimfonikus költemény, jellegzetes motívumokkal. Az énekhang inkább deklamálja a szöveget, semmint alárendelné a dallamnak.

5) Richard Strauss (1864-1949)

            Strauss egész pályafutását végigkíséri a dal műfaja. Közel 150 dalt komponált. A népdalszerű megoldásoktól kezdve egészen a művészi remekművekig a műfaj minden változata szerepel. A német Lied-tradíciót közvetlenül Brahmstól veszi át, de hatott rá Mendelssohn és Wagner művészete is. A Szerenád könnyed líraisága Mendelssohn világát, a Négy utolsó ének érzelmi telítettsége, mozgalmas, dús zenekari háttere Wagner Wesendonck dalainak emlékét idézi.

II. A francia dal

Franciaországban két fajta daltípus terjedt el: a romance és a mélodie. Romance-nak neveztek minden olyan hangszerkíséretes dalt, amelynek formája szigorúan vagy variáltan strofikus. Ellentétben azonban a Lied strófikus dalaival melyek gyökere egyértelműen a német népdal, a francia strófikus dalok a színház világából erednek, és onnan vették át őket a polgári szalonok.Ide tartoztak tehát a XIX. században nemcsak a romance, hanem a chansonette, nocturne, bolero, stb. megjelöléssel kiadott darabok is, amennyiben  strofikus formájúak. A romance műfaj jelentős képviselői: Monpou, Berlioz, David, Lalo.

Ha a romance alatt a strofikus műveket értjük, akkor mélodienak valójában az a mű tekinthető, amelynél a szerző kilép a strofikus forma igájából, és megpróbál valami újat létrehozni a vokális szólódal keretein belül. Ravel  Gounod-t tekintette a mélodie valódi megalapítójának, sokan  Massenet-re szavaztak, Ch. Koechlin pedig Francknak és tanítványainak, különösen Duparcnak tulajdonította a dicsőséget. Valóban ezek a szerzők azok, akik a legtöbbet adták hozzá a műfajhoz. Kompozíciós technikájuk, harmóniai és dallami fordulataik, valamint a szöveggel való élő és termékeny kapcsolatukkal iskolát teremtettek, és meghatározóak voltak kortársaik számára.

1) Gabriel Fauré (1845-1924)

Daltermése hatvan évre terjed ki, és 104 dalt foglal magába. Ezeknek körülbelül a fele három, egyenként 20 darabot tartalmazó kötetben jelent meg. Minden 1861-1904-ig írt dal megtalálható bennük a La Bonne Chanson című dalciklus kivételével. Nagyjából három csoportra lehet osztani Fauré dalait:

1) Korai művek (1861- 1879): az első kötet dalai tartoznak ide (Hugo, Gautier,    Prudhomme és Baudelaire költeményeire). Ezeknek a műveknek  a nagy része romance stílusban készült. Jellemzőjük az ízlésbeli kifinomultság, a kifejezés gondossága és finomsága.

2) 1880-1907: ekkor készültek a második és harmadik kötet dalai és a La bonne chanson. Ezt az időszakot Paul Verlaine költeményei fémjelzik. A La bonne chanson kilenc dala mellett az öt „Venise”-dal valamint a Clair de lune, a Spleen és a Prison című dalok is az ő verseire íródtak. Merészség, újítás és eredetiség van ezekben a művekben, amelyek már az érett művészt jellemzik.

3) 1910-1921: négy nagy dalciklust La chanson d'Eve (C. Van Leberghe), Le  jardin clos (C.Van Leberghe), Mirages (Baronne A. de Brimont), L' horizon  chimérique (J.de la Ville de Mirmont) és néhány különálló dalt írt Fauré életének utolsó évtizedében. Bennük folytatja és kiteljesíti a Verlaine-évek stílusát.

Dalainak első interpretátorai a szalonok háziasszonyai és házigazdái voltak: Marie Trélat (III. Napóleon sebészének felesége), Mme Édouard Lalo, Emma Bardac. A fiatal Fauré ezeknél az amatőröknél valódi áhítatot és egy bizonyos stílusérzéket talált. Vokális műveinek legnagyobb részét mezzo vagy bariton hangra írta, mivel jobban kedvelte a melegebb hangot. Bár életművének legjobb dalai Verlaine költeményeire készültek, Fauré műveinek elemzői mind  nagy fontosságot tulajdonítanak az 1860-70-es években készült Hugo és Gautier megzenésítéseknek.